2012. március 9.
Valahol lángoló lelkű, a zenekarral képzeletbeli vérszerződést kötő rajongónak kell ahhoz lenni, hogy az ember mindig pozitívan tudjon reagálni az egyes hangzás-, és tagságbéli változásokra, hogy mindig toleráns maradjon az egyes döntésekkel szemben. Például amikor a Linkin Park úgy döntött, hogy lesöprik a Coldplay-t a saját pályájáról, a legkitartóbbak gondolkodás nélkül mellettük maradtak, és változatlan lelkesedéssel emeltek keblükre bármit, amit a csapat kiadott. Ugyan az Idoru srácai nem döntöttek úgy, hogy átmennek hisztis lufirockba, nem keresték elő a betárcsázós modemet, és Müller Péter Sziámival sem csináltak közös albumot, ennek ellenére Bödecs, Mohácsi és Szabó távozása elindította a változásoknak egy olyan láncát, melynek a végét senki se tudta megtippelni - főleg azt nem, hogy mennyien maradnak, érkeznek és távoznak a banda táborában.
A Time tíz dalának az volt a feladata, hogy azok alapján érezni lehessen, hogy lejtmenetben folytatódik-e a banda életútja, vagy sikerül a legjobbat kihozniuk a megújult zenei világból – ehhez képest már jónéhány hónap eltelt a megjelenése óta, de úgy igazán mégsem merném lerakni a voksomat egyik opció mellett sem. A következő, nagyon fontos megállapítások viszont relatíve rövid vajúdás után megszülettek a jelenkori Idoruval kapcsolatban. 1) Lehet viccelni a borítóval, de akkor az legyen vicces, ugyanis Andy munkái után egy ilyen förmedvényt tenni a lemezre olyan Heritage-szerűen ciki. 2) A magyar szövegek mellett elsőre kegyesen elmegy az ember füle, viszont ez egy olyan dolog, amit nem szabad erőltetni, ha nem megy – márpedig minimális odafigyelés után kiderül, hogy nem megy. 3) Nehéz nagylemezként értelmezni az albumot, sokkal inkább olyan, mint a zenekar átmeneti állapotának az összeválogatott krónikája, hiszen van itt „régi” Idoru („Friends”, Time, In Pieces Again, Ain’t Worth Shit), magyarnyelvű, splites dalok (utolsó négy), és MR2-t meghódító, az albumról kilógó, érzelmes rádiósláger (I’m Moving On) is – emiatt aztán a numerikus értékelés el is marad. 4) Amit ebből a sokoldalú hangzáskoktélból követni érdemes, az az előző albumokat felidéző, ugyanakkor kissé feltuningolt, célratörőbb vonal, amit az első négy dal képvisel. Az Idoru továbbra is abban a legjobb, hogy Idoru tud lenni – lendületesen, dallamosan, angol nyelven, érzelmesen, nyál nélkül. 5) Annak ellenére, hogy egymaga fel tud dobni egy teljesen lapos klipet (lásd lentebb 2:03-nál), alig hallani az új dalokban, hogy egy Szalkai kaliberű húrbáró játszik bennük, ami önmagában nem ront rajtuk, de azért jó lenne újra hallani azt, hogy mit is tud művelni a gitáron. Ezen öt észrevétel alapján valószínűleg egyértelmű, hogy én a kifogásaim ellenére is megszavaztam nekik a bizalmat, és az is látszik, hogy nem sok hiányzik ahhoz, hogy ismét húzónév legyenek az itthoni palettán – a Time alapján minden megvan bennük ahhoz, hogy három tagcsere után hamarosan újra magukénak tudják azokat az erényeket („hiperdallamos, exportképes hardcore punk remek gitárokkal és szövegekkel” – fénykorában az Idorut túlzások nélkül körül lehetett így írni), amelyeket nemrég még elhagyni látszottak.
Hol kapd el őket? Holnap Hódmezővásárhelyen a Klub Sörözőben.
