The Idoru – Face the Light

Így, a harmadik nagylemez megírásához már befutott zenekarként foghattak hozzá, mégha a „lágyabb” dallamvilág és valószínűleg Bödecs hangja miatt ki is alakult róluk egy kép, miszerint ők amolyan lányok által felkapott fiúzenekar, ami természetesen hülyeség, de ebbe most ne menjünk bele. Ami fontos, hogy a két lemez megírása közti különbség maximum az lehet, hogy a Monologue-hoz még felfutó zenekarként fogtak hozzá, míg a Face the Lightnál már nem biztos, hogy bennük volt az a fajta bizonyítási vágy, ami miatt remek lemezek tudnak születni. Azért írtam, hogy „nem biztos”, mert a 10 dalt hallva abszolút nem lehet hallani, hogy leeresztettek volna, hisz újabb kiváló korongot raktak össze.

Ezúttal nem kapunk intrót, és a Violent Night is egyből indít, mint a lemez egyik legjobb dala: előzőleg kíváncsian vártam, hogy Andy énektémái változtak-e a három év alatt, de nem igazán, ellenben a szám van olyan jó, hogy ezt feledtesse. Azontúl míg egy énekhang megítélése nem nagyon változik (Craig Owens hangja pont annyira idegesít most is, mint mikor először hallottam), addig egy énekstílus idővel túlléphet önmagán, és a zenekar által képviselt zene védjegye lehet – lásd például Alex Turner és az Arctic Monkeys esetét. Egyszóval én már gyakorlatilag nem tudom elképzelni a The Idoru zenéjét Bödecs nélkül, annyira sokat ad a zenéjük egyéniségéhez az ő torka, na meg a nevéhez köthető vizuális igényesség is megérne egypár misét, meg böjtöt itt a Balkán peremén. Ám a lemez halad tovább, s így az írás is. A Violent Night után egy gyorsabb darab, az Enemy No. 1 következik, mely hozza a Monologue-on annyira megkedvelt tempóváltásokat – minden bizonnyal azonnal hozzácsapták a srácok a dalt a koncertjeik setlistjéhez. A következő Bury it All nem hoz sok újat, kellemes középtempós dal, viszont utána az ember füle visszhangozza a „böriitól” refrént, és ezen a problémán nem a Make it Out fog segíteni, annak ellenére, hogy a refrénje ennek is ragadós, de mivel lassabb darab, így csak a „legöngyújtósabb” dal címet viszi. A tracklist közepe felé közeledve érkezik az Ocean Calls, ami tökéletes válasz lehetne a „Mi a The Idoru?” kérdésre, de ennyiben ki is merül a tudománya – viszont a következő Let’em Pass Away már a „Milyen a The Idoru-sláger?” kérdést válaszolja meg, méghozzá kiválóan. És ha már elkapták a gyeplőt, nem is eresztik el, a félig-meddig címadóként funkcionáló Draw a Land! Face the Sun is telitalálat, és itt ismét jelen vannak a fentebb említett tempóváltások: a lemez legjobb dalkezdése utáni lassulásokat és gyorsulásokat kiválóan használják a zenészek, de ezt is vártuk a The Idoru-tól a két EP és a két nagylemez után.

A záró három dal meglepően jól sikerült, előzetesen azt sejtettem, hogy majd a vége felé leül a „svung”, de az Out of Eden és a False Confessions is folytatják azt, ami a hatodik dalnál elkezdődött, hogy a lemez végül a kifejezetten szépre sikerült Eternal Streammel (és annak szerintem teljesen kihagyható zárásával) elbúcsúzzon hallójáratainktól. Összességében tehát a The Idoru-nak sikerült megugrania a három évvel ezelőtt kellően magasra tett lécet, és megismételnie a Monologue színvonalát egy újabb, itthon kiemelkedő színvonalú albummal.

8/10