The Ghost Inside – Get What You Give

Én, mint a zenekar nagy szimpatizánsa félelem nélkül vártam az új kiadványt, és bár az előzetesen kikerült dalok nem feltétlenül győztek meg arról, hogy az év lemezével fogok szembesülni az elindítást követően, azért bíztam a legjobbakban. Az intróként funkcionáló This is What I Know About Sacrifice lényegében egy nagy összefüggő breakdown, ami hatásvadász jellege ellenére is működik a maga módján, de az ezt követő Outlive ahogy korábban önmagában sem, így itt sem működik túl meggyőzően, a kérdés pedig joggal merült fel a hallgatókban, hogy vajon hova lett a zenekarra oly jól jellemző dallamos világ, ami nélkül ugye fabatkát se ér az egész. Nos, sokat nem kellett várni az ellenpólusra, hiszen a klippes Engine 45-ban ellentmondást nem tűrően mutatkozik be egy igencsak komoly változás, ami a tiszta ének csatasorba állítását jelenti. Egy igazi megahimnusz a dal, ami sokaknak rögtön instant kedvence lett, de én már első hallásra fenntartásokkal kezeltem a dolgot. Mert az még odáig oké, hogy egyszer csak úgy döntött Vigil, hogy nekiáll tisztán énekelni, de amellett, hogy borzasztóan hallatszik az utómunka (például a szám legvégén, hogy mást ne mondjak), de ha nem lenne leírva kerek-perec, akkor is tudnám, hogy Jeremy McKinnon, az A Day To Remember énekese volt a producer. Nagyon erős az áthallás, főleg a leállásnál, avatatlan fülek még akár közreműködésre is gyanakodhatnak, de nem, ez bizony végig Jonathan Vigil. A félreértések elkerülése végett jegyezném meg, hogy én nem vagyok ellenzője a tiszta éneknek, csak akkor az legyen majd ott élőben is! Én egyelőre attól tartok, hogy ugyanaz fog történni, mint anno az Architects és az A Day To Remember esetében is, hogy a korai időkben a necces részeknél mikrofonbenyújtás, vagy durván leegyszerűsítés lett a megadallamokból. Igazából felesleges minden további találgatás, majd meglátjuk, meghalljuk úgyis, hogy mi lesz ebből. A nóta pedig mindettől függetlenül totálisan magába szippantott és azóta sem enged a szorításból.

A Slipping Away viszont újra a régi arcát mutatja a bandának, egy igazi száguldó gyorsvonat, ami ugyanakkor a The Great Unknownnal együtt semmi extra élménnyel nem gazdagít, és sajnos azt kell mondanom, hogy félidőtájt már kissé feszengve kezdtem el fészkelődni a székemben. Andrew Tkaczyk dobos, aki a For The Fallen Dreams soraiból érkezett mindenképpen egy plusz pont az összhatás tekintetében, de efelől senkinek sem volt kétsége korábban, és már koncerten is lejött, hogy mennyire jót tesz a játéka a bandának. A hangzás természetesen iszonyatos erővel dörren meg, de ezt már nagy pluszként nem lehet egy mai albumnál komoly érvként felhozni ezen a szinten. Viszont a szövegekben sajnos ezúttal nem találtam annyi kapaszkodót, mint korábban. A Dark Horse-ban hallható földöntúli ének pedig csak tovább halmozta a ráncokat a homlokomra, de aztán a White Light rendesen beerősít, hiszen a lemez egyik kiemelkedő tétele. Hangulatilag és szövegileg is egy jól eltalált darab, ami egyébként Vigil elhunyt testvéréről íródott, egy igazi szívhezszóló szerzemény. A Thirty Three viszont ismét a töltelék nóták sorát gyarapítja, míg a Face Value-ban sem történik semmi különös a dal derekáig, ahol komolyan mondom azt hittem első hallásra, hogy Chester Bennington vendégszerepel a Linkin Parkból. Persze ez még véletlenül sem igaz, hiszen Andrew Neufeld hallatja hangját a Comeback Kidből. Néhány újabb közönyös percet (Deceiver) követően viszont legalább a végszó ütősre sikeredett a Test The Limits képében. Egy igazi klasszikus TGI recept alapján készült pörgős, dallamos, fogós szám, felemelő szöveggel. Ilyesmiből kellett volna még több megítélésem szerint.

Most, hogy már tényleg rengetegszer lepörgött az album, elég magabiztosan kijelenthetem, hogy bizony csalódás lett összességében. Az első néhány hallgatás során majdnem elhittem, hogy idővel még akár be is érhet, de valahogy egyre inkább azon vettem észre magam, hogy egyetlen porcikám se kívánja, hogy újra elindítsam a lemezt. És még mielőtt az a vád érne, hogy bajom van a tiszta énekkel, azt kell mondanom, hogy még a fenntartásaim ellenére is azok a pillanatok jelentenek némi felüdülést, amikor bejön a tiszta vokál, még ha nem is minden esetben vagyok tőle elvarázsolva. Mert a többi, brusztolós nóta valahogy nálam teljes unalomba fullad. Míg korábban kérdés nem fért hozzá, hogy akár tucatszor is lepörgettem az első két albumot egymás után végtelenített lejátszásban minden egyes nap, itt valahogy hiányzik az az átütő erő, ami az első két korongon még megvolt, itt viszont csak nyomokban fellelhető. Valahogy úgy tudnám összefoglalni az itt hallottakat, hogy sok zenekar büszke lenne arra, ha a legjobb munkájaként lehetne emlegetni egy ilyen lemezt, aminek tükrében viszont nincs igazából oka szégyenkezésre a The Ghost Inside-nak úgy, hogy közben eddigi karrierjük leggyengébb dalcsokrát állították csatasorba Get What You Give címmel. Ettől függetlenül ugyanúgy kedvencem marad a zenekar, és kíváncsian várom, hogyan szólalnak meg majd ezek a dalok élőben, de ez az album sajnos nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket.

6/10