The Dangerous Summer – War Paint

Nagybetűs hangulat, ez az, amiben a Marylandből származó srácok csak a műfaj legkiválóbbjaihoz hasonlíthatók. Két évvel ezelőtti bemutatkozó anyaguk kapcsán csak pozitív hangot tudok megütni, hiszen a pop punk, pop és alternatív rockzene kiváló elegyét alkotó Reach For The Sun dalai őszinte hangvételükkel, fogós dallamvezetésükkel és nem utolsósorban kiváló szövegvilágukkal sokunk szívébe csempésztek akár gyermekinek is nevezhető örömöt. Utóbbi kapcsán érdemes megemlíteni, hogy a műfajra jellemző gyakorlattal szemben nagyrészt negatív érzésvilág társult a szerzeményekhez, amely sok helyen egyenesen depresszívnek tűnő hangsúlyt kapott. Zeneileg nagyjából a Jimmy Eat World, Third Eye Blind, The Starting Line tengelyeken lehet elhelyezni a nevét egy Hamingway könyv címétől kölcsönző zenekart, ez pedig a War Paint esetében sem szorul komolyabb felülvizsgálatra – csupán apró finomításokat lehet észrevenni, amelyek közül a kellemesen csapongó gitárjáték érdemel feltétlenül figyelmet. Néhol olyan emelkedett témákat hallhatunk, ami egy valamirevaló post-rock csapatnak is becsületére válna.

Aminek el kell dőlnie, az már szerintem a nyitó címadónál el is dől, hiszen a beletörődő melankóliát árasztó szerzemény hangáradata ellenállást nem tűrve ragadja magával a hallgatót egy hol szívfacsaró, hol pedig keserédes utazásra. Előbbi magaslati pontja a másodikként érkező Work In Progressnél van, ahol számomra a legutóbbi Brand Newra jellemző diszkonformitás köszön vissza, A. J. Perdomo tönk szélére sodródott énektémái – amellett, hogy talán itt a legfogósabbak – mély érésekről tesznek tanúbizonyságot. Ezt támasztja alá a dalszöveg is: „Even death can bring a man to life/When he sits right up and still nothing tastes the same”. Ugyan a Reach For The Sun is negatív volt, a szövegek többségénél azért helyenként érzékelhetőek voltak azok az apró, reménysugárszerű utalások, amelyek ellensúlyozni tudták a teljes kilátástalanságot; itt ez az egyensúly kicsit felborult, ami sötétebb helyzetértékelést vetít elénk. De csak a lemez egyik részében; a másikban az olyan dalok, mint például az elsőként nyilvánosság elé tárt Good Things vagy mondjuk a záró Waves, amelynek sorai talán még ebből a mezőnyből is kiemelkednek, szinte már sugároznak ellentétes pólusú társaikhoz képest. A közvetíteni kívánt gondolatokra jellemző ambivalencia nem mondható el a lemez egységes hangulatáról; a dalok nagyjából homogének, ami elsősorban az énektémák, vagy inkább Perdomo adottságai számlájára írható, aki a Work In Progress és az In My Room végét leszámítva nem nagyon engedi ki a hangját, innentől fogva viszont affinitás kérdése, hogy kit mennyire kap el a War Paint hangulata. Kapaszkodó gyanánt az első két tételt, illetve a tempósabb dalokat javasolnám, mint például a No One’s Gonna Need You More vagy a leginkább pop punk Miscommunication. Plusz érdemes lehet szövegkönyvvel, többször figyelmesen meghallgatni a teljes korongot.

Összességében azt gondolom, hogy bár nem sokat változtatott a zenekar az eddigi recepten, a legfontosabb értékeit nemcsak megtartotta, de egyúttal magasabb szintre is emelte, ami a gyakorlatban ismétlőre állított lejátszást – és majd szerintem valamivel nagyobb ismertséget is – jelent. Korántsem állítom, hogy hibátlan lenne a War Paint, azt viszont már sokkal inkább, hogy az érzelmi ráhatásokkal ügyesen manipulálva, még a hibáiból is erényt kovácsolva az év egyik legjobbját rakták le arra a bizonyos asztalra. Sikerült túlzások nélkül a hétköznapi emberi érzések teljes skáláját úgy megragadniuk, hogy nem estek a közhelyesség vagy a giccsesség csapdájába. Ennek ékes bizonyságául álljanak itt az alábbi sorok:

„You’ll find the courage to paint a world that burns like Hell
Not for allure, but mostly for yourself
Cause you needed escape in a dark kind of way
It’s a sentiment you’ll never get used to
And I don’t want to hear it
I’ve seen soul in the nerves of every feeling you fought
And maybe it’s enough to move us on
From where we started off”

9/10