The Contortionist – Exoplanet

Érdekes viszont, hogy ezt a szintet nagyjából csak a tavalyi debütalbum megjelenésére sikerült elérni, az azt megelőző két EP (Shapeshifter, Apparation) elveszett a tengernyi amerikából áramló úgynevezett „EP-s deathcore előadó” között. Ezek után, ha valamilyen csoda folytán mégis az ember hallójárataiba jutottak a számok, akkor sem voltak elég meggyőzőek. Rossz hangzás, és kevésbé átgondolt szerkezetű dalok fogadták az embert, amikről nehezen lehetett eldönteni, hogy ez a zenekar mégis hova tart, vagy melyik profilja vehetőbb komolyan. Persze, ilyenkor mondjuk azt, hogy ezek a korai zsengék, és ebben az esetben jogosan mondjuk, mert tényleg megfigyelhető azért az Exoplanetet megelőző anyagok között egy szép fejlődési útvonal, de ez egyértelműen a debütön csúcsosodik ki igazán. A két érzelmi világ keveredése itt éri el az eddigi legjobb szintézist. Na de milyen érzések kerítik az embert hatalmába, ha rávetemedik az Exoplanet meghallgatására? Egyrészről ott a szuper buta, nyers, tuskó breakdownokkal telerakott színtiszta düh, ami végigkíséri az albumot. Másrészről pedig a neuronokat gyönyörködtető dallamvilág, sok kellemes technikai megoldással fűszerezve, tiszta énekkel, sokat sejtető szövegekkel és billentyűs témákkal (hála Jonathan Carpenter énekesnek). Természetesen nem random átmenetről van szó a két lelki állapot között a zenében, mert az úgy tényleg teljesen értelmetlen lenne.

Az átvezetésért felelős részek azok, ahol megmutatkozik, hogy a zenekarban tényleg a hangszerükhöz értő srácok vannak, illetve az éppen nem türhő részek is mind ezt bizonyítják. De nagyon érdekes ahogy egyik pillanatról a másikra képes megváltozni egy szám arculata. Vegyük példának rögtön a nyitó Primal Directive-et, kezdő sulykoló taktusai után sokan indulnának meg a pause gomb felé, de ha az ember hagyja jobban kibontakozni a számot, nagyon sok kellemes meglepetés érheti. A szám építkezése egészen a tetőpontot szimbolizáló refrénig gyönyörűen jellemzi az albumot. Nem is nagyon találkozni üresjárattal, illetve amit itt üresjáratnak lehetne nevezni, az is inkább csak a hangulatfokozás része, és nem hülyére járatott butuska breakdownok monoton ismétlődése. Remek példa erre az albumot záró három tétel előtti Axiom, borongós akusztikus gitározás nagyjából két és fél percben, de itt sincs szó egysíkúságról egy percig sem, pedig ez a szám inkább a szentimentálisabb hangulatért felelős, de ez az egy szám végig ennek a hangulatnak lett szentelve. És ténylegesen felvezetőként szolgál a záró trilógia előtt. Az első részlet Egress utócímmel még nem akarja kizökkenteni a hallgatót a teljes lelki nyugalomból, de azért felkészít a következő két számra. A középen helyet foglaló Void utócímű szám egy agresszívabb darab, itt inkább a sulykolásra kerül a hangsúly, még a trilógiát és egyben az egész albumot záró Light egy gyönyörű felvezető után egy epikus kirohanásban folytatódik, melyet egy végső dühroham zár. Beszélhetnék még itt djentről mert valószínűleg az is akad az egészben, de én nem érzem annyira fontos tényezőnek a zenéjükben, mondhatni nagyjából csak a breakdownok alatt dominál a jellemző tördelési forma.

Tehát a The Contortionist egy ígéretes tehetség, és egy üde színfolt az amúgy egyre jobban elszürkülő palettán, egyetlen hibája van az Exoplanetnek, az pedig a még mindig nem teljesen zökkenőmentes átmenet a két zenei világ között, helyenként elég furán oldódnak meg az éppen elszállásból való döngölésbe átmenet. De ezt a fejlődéstörténetüket nézve hamarosan tökéletesen képesek lesznek orvosolni. Sikerült valamennyire egyedit és jellegzetest alkotniuk, egy nem éppen ezektől a jellemzőktől hemzsegő stílusrétegben, és ez fel fogja kelteni az érdeklődést irántuk.

8.5/10