The Chariot – Wars and Rumors of Wars

Aki egy The Chariot lemez meghallgatásába vágja a fejszéjét, tudja jól, hogy nem zsákbamacskára utazik. Pontosan azt kapja, amit vár…  A Norma Jean-ből kivált frontember 2003-ban megalapított zenekara minden egyes kiadványával hű marad önmagához és a már 2004-es debütön kijelölt ösvényen halad előre rendületlenül. A douglasville-i alakulat nótái nem azok, amiket feltétlenül a villamoson fog fütyörészni az ember, sokkal inkább állítja kihívás elé a hallgatót. Persze vannak, akik a gyanútlan érdeklődő számára egész egyszerűen őskáosznak tűnő dalszörnyetegekben is képesek megtalálni az értelmet, a rendszert a rendszertelenségben. De így van ez rendjén. Habár mindegyik albumukon több erős szerzemény is található, valamint a nem túl hosszú játékidő is elősegíti az emészthetőségüket, eddig nem tudtak egyértelműen az oldalukra állítani a srácok.

A már tradíciónak is tekinthető (szinte) teljes tagcsere ezúttal sem maradhatott ki. Josh Scogin énekes mellett a két gitáros és a dobos is első ízben húzza a talpalávalót (a The Rein és az I Hate Sally zenekarokból). De nem is akárhogy! Azt kell mondanom, hogy a The Chariot-nak sikerült ismét egy olyan lépést tennie előre, ami talán elsőre ugyan nem is szembeötlő, de az biztos, hogy a saját ízek megtartása mellett dalszerzésileg és összhatásilag a Wars and Rumors of Wars-on hallhatjuk a kvintettől az eddigi legérettebb produkciót.

Az első szám, a Teach: tökéletesen bemutatja mindazt amiről ez a zenekar szól. Kompromisszummentes, eklektikus őrület – imádnivaló törésekkel, leállásokkal teletűzdelve -, ami ezúttal szerintem több emlékezetes momentummal rendelkezik, mint valaha. Külön öröm, hogy szövegileg sem szűkölködünk a magvasabb gondolatokban, maradandó sorokban. „Victory is such a lonely word.” A folytatásban az Evolve: a már megkezdett zajos fordulatszámon száguld tovább a megváltás(?) felé. A Need:-et („Love is such a mighty long word”) követően a negyedikként eldördülő Impress. mázsás kőhalomként zúdult legelső hallásra rám. A végén hallható minimál, három hangból álló gitárjáték egyszerűen félelmetesen el lett találva. Amikor először hallgattam fülhallgatóval, teljesen kirázott a hideg, olyan volt az egész, mint egy vészjósló harangjáték a vég előestéjén. A Never I, a végén található füttykoncert miatt marad különösen emlékezetes. Tempójával és lüktető dinamikájával a Giveth egy újabb ellenállhatatlan darab, központi kérdése az Abandon.-ban egy újabb égető felvetéssel egészül ki. „Is this the blessing or is this the curse?” Belassult, borult indítása csak az utolsó fél percre indul be újra.

A Daggers-re készült az első videóklip, talán nem véletlenül. Fogós, instant „sláger”, aminek az első harmadánál már be is következik a katarzis. „War. It’s only skin deep.”

Egy 45 másodperces őrület után a Mrs. Montgomery Alabama III. képében érünk az igencsak kalandos utunk végére, ami egy újabb nagyszerű sort tartogat még a számunkra: „Love is easier made than kept.”

Még egy nagyon fontos dologról eddig nem ejtettem szót. Ez pedig a külcsín. Nem éppen hétköznapi módját választották a srácok a küllem kialakításának. Egész egyszerűen felcsaptak kétkezi nyomdásznak 25 ezer példány erejéig. Azaz, saját kezűleg bélyegezték le a karton kétoldalast, aminek aztán egyik oldalába a booklet, a másikba pedig a cd lett becsúsztatva. Az első 300 előrendelt cd még extrémebb, piros bélyegzéssel került postázásra, a többi pedig fekete-fehérben. A humoros momentumokkal teli munkálatokról 3 videót is meg lehet tekinteni a YouTube-on.
(#1, #2, #3)
Ez az ízig-vérig DIY felfogás nagyon megtetszett már elsőre, így aztán én is sietve berendeltem a lemezt, amiből nekem az 1138-as sorszámú, Josh által készített és dedikált példány jutott.

Persze nem mondom, hogy már rögtön elsőre padlót fogtam e fél órás, időnként fojtogató pszichológiai támadás hallatán, de aztán újabb és újabb köröket követően jelenleg ott tartok, hogy egyre szívesebben kerül újra és újra lejátszásra az album, aminek egyik legnagyobb erénye tagadhatatlanul Scogin mániákus előadásmódja. Kevésbé ijesztő talán eme dalcsokor mint az elődök bármelyike, de még így is könnyen torkán akadhat valakinek ez a falat. Mindenesetre, akik mernek kísérletezgetni, kötelező próbatétel a Wars.
Legjobb formájában a The Chariot, azt pedig csak remélni tudom, hogy egyben marad a társaság és legközelebb egy még húzósabb kiadvánnyal fognak jelentkezni. Ámen.

8.5 / 10