The Boston Strangler – Primitive

Persze ha az agresszió visszaállításáról van szó, még mindig nem kell félteni a bostoni színteret, elvégre a The Rival Mob jócskán aládolgozott ennek a célnak, ám cikkünk tárgya mégis mert nagyot álmodni, ugyanis a dühös magatartás és a kompromisszumot hírből sem ismerő kiállás mellé ezúttal a zeneiség is tulajdon gyökereihez nyúlt vissza. Ehhez nyilván hozzájárul az is, hogy a máig rejtélyes bostoni sorozatgyilkos (aki halálán levő nőket erőszakolt és ölt meg brutálisan, személyének kiléte pedig a mai napig nem biztos) becenevét magára öltő formáció ismerős zenészekből verbuválódott. A dobok mögé a Mental, a Righteous Jams, a Mind Eraser és a The Rival Mob sorait is megjárt Dancefloor Justin, azaz Justin DeTore ült, a basszusgitárt Andrew Jackmauh (Confines) kezeli, míg gitárosként Cliff DeMeiros (Social Circkle) és Dave Sheehan (Scapegoat) szállt be, akik egyébként közös zenekart is alapítottak Peacebreakers néven, az énekes pedig szintén a bostoni Scapegoatból ismerős Ban Reilly lett. Ennek jegyében talán mondanom sem kell, hogy az alig félórás Primitive-et a tavalyi demóhoz, a kazettán megjelent ötszámos Outcasthez hasonlóan a büszkeség határozza meg: az, hogy ezek a srácok tudják, hogy honnan jöttek, és hogy milyen üzenetet kell közvetíteniük ahhoz, hogy a hitelesség és az alázat kérdéskörét se érje csorba. Mindezt csupán azért kell kiemelni, mert akik számára nem szimpatikus a zenekarból áradó nyers erő, bizonyosan azzal fognak érvelni, hogy miért kell ismét eljátszani azt, amit már korábban elmondtak, miközben ez a felvetés eleve felületes. A Primitive ugyanis úgy biztosít maradéktalan múltidézést, hogy közben Boston legfontosabb zenekarainak legfontosabb karakterképző elemeit egyesíti. Nem is véletlen, hogy az újságírók lényegében felsorolnak minden, a nyolcvanas években működő bostoni bandát, ugyanis tényleg elmondhatjuk, hogy mind kihatott arra, hogy a Primitive egy hamisítatlan hardcore/punk anyag lehessen. Mindezt az Impact Unit, a Last Rights, a Negative FX, az SSD és a Deathwish között célszerű elképzelni, de a Jerry’s Kids felemlegetése sem alaptalan: akik számára pedig egy név sem ismerős az előbbi felsorolásból, számítsanak arra, hogy egy koszos hangzású, csiszolatlan, rosszul fésült, de utolsó hangjáig erőteljes hardcore-lemezt fognak hallani, amelynek velős és dühvel teli dalai nem csupán megteremtik azt a hangulatot, amiről Boston mindig is hírhedt volt, hanem bizonyítják azt is, hogy még 2012-ben is lehet úgy visszatérni az alapokhoz, hogy közben a végeredmény is formabontóan kiemelkedő maradhasson. Épp az előbbi szélsőség miatt vehetjük biztosra, hogy a The Boston Strangler nem lesz a tömegek kedvence, és sajnos abban sem lennék biztos, hogy a mostani huszonéveseknek az itt hallható iskola jutna mostantól eszébe Boston kapcsán, ugyanakkor akik a műfaj kivirágzásának megszállottjai, bizonyosan új favoritot avathatnak, ezt pedig akkor fogják észrevenni, mikor az eBayen akár hetven vagy nyolcvan dollárt is megadnának az ezer darabra limitált, újranyomástól elzárkózó bakelitnyomástól, aminek mondanom sem kell, már minden darabja gazdára talált.

8/10