The Agonist – Prisoners

Tracklist:

01. You’re Coming With Me
02. The Escape
03. Predator & Prayer
04. Anxious Darwinians
05. Panophobia
06. Ideomotor
07. Lonely Solipsist
08. Dead Ocean
09. The Mass Of The Earth
10. Everybody Wants You (Dead)
11. Revenge Of The Dadaists

Hossz: 58:37

Megjelenés: 2012. június 5.

Kiadó: Century Media Records

Webcím: Ugrás a weboldalra

Kétség sem férhet hozzá, hogy a melodic death metal/metalcore házasság egyik legegyedibb zenekara a The Agonist, akik olyan mentori felmenőkkel rendelkeznek, mint az In This Moment, a Light This City vagy az Arch Enemy. A Lullabies For the Dormant Mindra keresztelt második anyaguk 2009 egyik legkellemesebb meglepetése volt, hangzásuk menedékre talált a két műfaj között, az egészet felöntötték egy kis misztériummal, jazz-zel és klasszikus témákkal, s igyekeztek kísérletet tenni egy minél sötétebb atmoszféra előhívására, amely biztos kohéziót teremt a dalok között. Ez a próbálkozás többé-kevésbé sikerült is nekik, azonban be kell látni, hogy a csapat legnagyobb fegyvere egyértelműen Alissa White-Gluz, aki az egyik legjobb (straight-edge) metal énekesnő, akit a tengerentúl, pontosabban Kanada a színtérnek adott.

A The Agonist maga a démoni harmónia: Alissa White-Gluz magában hordozza azt a kiállást, amely meg tudja tartani a dallamos, s több esetben természetesen tiszta/torzított kettősű death metal szólamokat, valamint a Cradle of Filth-féle fémes, blackben áztatott sikolyokat is úgy, hogy egzisztenciája mit sem veszt erényeiből. A Prisoners pedig tovább erősíti a tényt, hogy vannak még olyan kreatívak, hogy könnyen megférjenek a mai megfáradt metalcore hullámban, s az igaz, hogy az At The Gates munkásságának másolása már eléggé a letűnt kor hajnala, de a dallamos death metal meginvitálása a metalcore vázára még mindig élvezetes tud lenni, ami azért elég örömteli.  Viszont eléggé szembetűnő már első hallásra is, hogy a telitalálat Lullabies For the Dormant Mind klasszikus, billentyűtémákat gazdagon használó betéteit elhagyták, s inkább egy sokkal masszívabb, metalcore panelekre redukált vázra kezdtek el koncentrálni, amely miatt a hangzás is kicsit megkopott. Ami viszont örömteli, hogy komplexebb, dallamosabb riffek íródtak (ezeket mindenképpen Pascal “Paco” Jobin érkezésére vezethetjük vissza), amely több esetben kölcsönzött hivalkodást, de a nyitottság érzését is (akusztikus betétel, elszállások stb.), kikapták az előző lemezről az íves tempóváltásokat, s a Prisoners elnyújtott hanganyagán tovább boncolgatták őket. Ezen kívül elég jól sikerült a hangszerelés és a dalszerkezetek találkoztatása. A kohézív metszetben megtalálhatjuk azt az elemet, amely a legfontosabb ahhoz, hogy egy The Agonist tétel jól sikerüljön: teljesen alárendelik a zenei eszköztárat Alissa White-Gluz orgánumának, így a dallamos kórusok és a hidak is olyan akkordmeneteket kaptak, amelyek pont eléggé próbáltatják meg a hölgy torkát ahhoz, hogy a végeredmény hatásos legyen. Mindez a természetes fejlődés azonban magával hozott néhány kevésbé jó dolgot is, amelyek a korong élettartamát rövidítették meg. A legfontosabb probléma, hogy a Prisoners rendkívül hosszú, amely a dallamos death metal/metalcore találkozásánál 2012-ben rendkívül kínos, hiszen egy kimerült keresztmetszetben próbálják túljáratni az agyonlhasznált elemeket, s ez még úgy is kijelenthető, hogy a két gitáros ellentétes játékstílussal próbálkozik. Persze, a többéségében öt perc felett futó dalok elég folyékonyan simulnak egymáshoz, többségük slágeres is Alissa fejlődésének köszönhetően (azért van pár töltelékdal), de még így is túl hosszú a játékidő ahhoz, teljesen élvezhető legyen. Természetesen ez meg is ágyaz a remek tempóváltási lehetőségeknek, amellyel szerencsére élt is a zenekar, ez kölcsönzi a többé-kevésbé permanens frisseséget. Összességében ez egy jó kis metalcore lemez, amely elég ritka 2012-ben, így a műfaj szerelmesei mindenképpen próbálkozzanak meg vele (köröket vernek az átlagra), az új Architects mellett mindenképpen velük érdemes próbálkozni.

7/10