Texas in July – I am

Na már megint itt egy breakdownokkal operáló metalcore alakulat! Hördülhetnek fel többen is…
A különbség jelen esetben abban rejlik, hogy ha minden esetleges előítéletet félretéve meghallgatja az ember a Texas in July zenéjét, be kell ismerni, hogy valamit tudnak ezek a srácok. Bemutatkozó lemezük a tavalyi Salt of the Earth című ep folytatása. Méghozzá egyenes ágú, hiszen nem egy dalt már ismerősként üdvözölhetünk ezen az alig hosszabb, mint félórás lemezen. A stúdióban eltöltött időről 3 videót is megnézhettek a youtube-on. (#1, #2, #3)

Egy rövid, 10 másodperces intrót követően szembesülhetünk a banda összes védjegyével az elemi erővel berobbanó It’s not my first Rodeo-nak köszönhetően. Igen, a zene leginkább August Burns Red-es gitárszólamokra/harmóniákra és breakdown-okra épül. Csak hogy néhányat említsek az egyébként nyilvánvaló és cseppet sem titkolt hatásokból/áthallásokból. Ezekhez társul még egy rendkívül precíz, mozgalmas dobjáték, valamint Alex Good öblös éneke (ami érezhetően fejlődött az ep-hez képest), helyenként csordavokállal megerősítve. Hmmm…
De valahogy működik a dolog. Valamint az is szimpatikus, hogy a két zenekar (mármint az ABR és a Texas) egyébként jó barátságot ápol egymással, nem úgy mint például az Emmure és a The Acacia Strain. Több karaktert nem is szeretnék azonban vesztegetni az összehasonlítgatásokra, úgyhogy ezen lépjünk is túl.

Az Elements egy fikarcnyit sem enged a feszes tempóból, ritmikus mozgásra invitáló sodrásából. „I am the Fire, the Wind and the Sea”
Megkapó szövege sem utolsó, de összességében nem nevezném kiemelkedőnek sem az I Am strófáit. Természetesen áthatja az egészet a srácok keresztény hitvallása, de találunk ennél jobbat is a mai mezőnyben. Ez a nóta került fel egyébként annak idején elsőként a myspace-re és már az első napon több, mint 10000 lejátszással büszkélkedhetett.

Az elég beszédes című Lancaster nyilván nem igényel bővebb magyarázatot a pennsylvaniai alakulattól. Egyfajta címadó tétel, egy vallomás, egy dal a zenekar szülővárosáról. „I am Who I am and I’m proud of the progress”
Az ep fő slágere, a klipes Hook, Line and Sinner következik a sorban, ami itt is a húzónóták sorát gyarapítja. (A videó alatt a dal ep-n található verziója hallható.)

Félúton érkezik egy pihentető, csellóval megtámogatott rendkívül hangulatos darab az I am Yours képében. Igazából idáig mondhatni hozta a kötelezőt a banda. Rendkívül szigorú, egységes a hangzás, jól hallhatóan fejlődött a vokális teljesítmény is, összességében pedig sodró lendületű dalok soraként lehetne összefoglalni a mögöttünk álló negyed órát.

Viszont még további öt szám van hátra, a figyelmem pedig egyre csak elkezdett csökkenni. Igazából kicsit az az érzésem támadt, mintha ugyanazt az egy számot erőltetnék folyamatosan. Persze itt-ott felbukkannak érdekességek, de számomra erőteljesen megindult a lejtőn a korong. Igazából egy hatalmas dzsé-feszt, amit kapunk. Nem feltétlenül rossz, de sajnos túlzottan kiemelkedőt sem találtam a második félidőben. A Reflections-ben a lemez producere, Carson Slovak vendégeskedik a Century-ből, a Satellites-ban pedig Geoff Jenkins a Gwen Stacy-ből. Ez utóbbi ismét az erősebb, felhozó dalok sorát erősíti.

Azért érdemes megjegyezni azt is, hogy a srácok egyike se lépte még túl a második x-et, ennek ismeretében pedig azért ez az album (ahogy maga a zenekar is) megérdemli a figyelmet. (Külön kiemelném Adam Gray dobos teljesítményét.) Az pedig már csak rajtuk múlik, hogy tudják-e kamatoztatni a tehetségüket a jövőben és akkor a következő alkalommal egy még érettebb, átgondoltabb anyaggal sikerül előrukkolniuk. Mindenesetre nyilatkozataikban igyekeznek hangsúlyozni, hogy legfőbb irányadó elvük az alázatosság, ami azért nem rossz kezdésnek.

A breakdown-ok szerelmesei minden bizonnyal maximálisan elégedettek lehetnek eme mű hallgatása közben, de azért nyilván van itt még hova tovább lépni. Mindenesetre a potenciál megvan a zenekarban, és csak hogy a szokásos kliséket puffogtassam, szívesen megnézném egy koncertjüket élőben valahol, valamikor. Mert azért az ilyen zene élőben biztos még nagyobbat üt. Nem egy tökéletes lemez az I am, de a letaglózó energiahullámok mellett van egy olyan sajátos hangulata, aminek köszönhetően elég sűrűn a lejátszóm vendége a Texas in July.

7.3/10