Tesseract – One

A felhajtás sem véletlen a csapat körül (nemrég a Metal Hammer – Golden Gods Awardson a legjobb új banda kategóriában is jelölték őket), mert amíg a fiatalok jelentős része rendszerint ugyanott bukik el, addig ezeknek a brit srácoknak nem kéne előadást tartani arról, hogy nem csak a szimpla ütem csúsztatásoktól döglik a légy, és az átlagon felüli hangszeres tudásért önmagában még semelyik produktummal rendelkező csapat vállát nem fogják megveregetni.

A Tesseract valami olyasmit képvisel, amit anno a Nothing megjelenésekor sokan hiányoltak a Meshuggah receptjéből, azaz emberközeli dallamokat, érzelmeket és tisztaságot. Ez így leírva szép, szabadon értelmezhető, és kapásból rá is vághatnánk, hogy akkor ez olyan, mint mondjuk a Periphery, ezúttal viszont egy teljesen más attitűddel jutunk el ugyanezekhez a tulajdonságokhoz. A visszafogottság, higgadt megközelítés jellemző, aminek leghatásosabb eszközei azok az impresszív dallamok, melyek szépen körbefonják a szerzeményeket és ahol kell, engednek a szigorú tartásból is. Ezeknek nagymestere Acle, valahol a post-rockos lebegtetéstől az alternatív merengésig tartó skálán mászkál szellős gitártémáival. Ha ez még mindig nem lenne elég, az albumon felbukkanó rengeteg tompított tördelés egy-egy vadulás után tényleg beletapos a fékbe, hogy aztán teljesen átadjuk magunkat a tömény hangulatnak. Az i-re a pontot Daniel Tompkins teszi fel, nagyívű, elszállós és emelkedett dallamai szintén utaztatnak, azt hiszem utólag nem bánjuk, hogy nem Abisola Obasanyaval vették fel a lemezt.

Mivel lehet egy minden ízében modern lemezen tovább fokozni, vagy még jobban elmélyíteni a hangulatot? Ambient betétekkel. Ekképp indít a One, a struktúráját tekintve talán legegyszerűbb Lament óvatosan, ám annál hatásosabban vezeti be az 54 perces utazást. Az ezt követő Nascenthez készült videó is, ebben egy kis ideig emlékeztetnek a Meshuggah borult világára is, még sincs olyan érzésem közben, hogy a svédeket hallgatom.

A szövegek remekül illeszkednek a zenei koncepcióhoz, és a számok egymáshoz is kapcsolódnak ilyen téren, ráadásul az előfutárként – tavaly egy külön EP-n – megjelentetett Concealing Fate sorozat zeneileg is erősen összefügg. Mind a hat résznek külön arca van, vissza-visszatérő elemek viszont felbukkannak. Szintén tavaly készítették el az első klipet is a Part 2 – Deception vágott változatához, és egy ilyen számért a stílusban mozgó bandák közül valószínűleg mindenki a fél karját adná: első hallgatásra megnyerő, mégsem törte át önnön korlátait, a felemelő refrént pedig egy emberként fogják énekelni a koncerteken. Ezek megkoronázására egy olyan húzós breakdownt is belecsempésztek, amit (kis túlzással persze) végtelenítve is jól esne hallgatni, nem is csoda, a Part 3-ban egy kicsit jobban megszaggatva még egyszer elsütik.

A számfüzér ötödik része az egyetlen instrumentális tétel a lemezen, és eredetileg kétszer ilyen hosszú volt, később a második felének dallamait Acle átvitte a Fellsilent Double Negative c. számába. Az Origin tökéletes befejezése az album gerincének, ezután kicsit arcon is vág a Sunrise dühös kezdése, ami persze gyorsan elül, helyet adva a már megszokott finom dallamkezelésnek. Az April pedig már annyira könnyed, hogy a nagy része chill outnak is beillene, az ember szinte felfekszik a dalra. Az Edenben még többek között visszatér a Part 2, 3 és 6 témázgatása is, majd a ráncokat végképp kisimítva, a világ igazságtalanságaiba keseredetten belenyugodva lassan lecseng az album.

Egy trend felfutásakor még megvan az a forradalmi lendület, amiből később már semmit nem érzékelünk, így azt tanácsolom ne ítéljük el ezeket a bandákat, mert nem a Meshu’-tól akarják elvenni az érdemeit, hanem előtte fejet hajtva a saját világukban érvényesülni. Mikor teljesen letisztult a kép, örömmel nyugtáztam, hogy nem csak üresjáratoktól mentes az album, de – ha nem tudnám, hogy a demo felvételeken egy pár pillanat jobban sült el – meg is adnám a maximális pontot.

9,5/10