Taking Back Sunday – Taking Back Sunday

Lehet az ebet kötni a karóhoz, de az elmúlt évtizedben hallhattuk már, hogy az emo zenekarok többsége hogyan deaktiválja önmagában a szenvedélyt, s hogy hogyan kerülnek relatíve hanyatló pályára. Hogy csak a legfontosabb zenekarokat említsem: megtette a Brand New a kissé szentimentális The Devil and God Are Raging Inside Me után a sötét hangulatú, fegyelmet parancsoló Daisy kapcsán, ahogy a Thursday is egy poszt-rockba nyúló vonalon indult el a Common Existence dalcsokrán, majd végeztetett be idén a No Devolución öreges, remegő lábakon álló, szinte teljesen poszt-rockba temetkező siratóján. Ellenben utóbbi kettő – főleg a Brand New – legutóbbi két lemeze hordoz önmagában még értékeket – bár szerintem a Thursday orbitális minőségesésen ment át -, addig a Taking Back Sunday sajnos vérben fürdik, s ha egyszer belemártottad valamibe a késed, utána nem tudsz szabadulni a gondolattól. Bűnösnek fogod érezni magad, s akaratlanul is úgy cselekszel, ahogy nem szeretnél. Újra vétkezel.

Természetesen nagyon magasak voltak az elvárások, hiszen John Nolan és Shaun Cooper újra csatlakozott a csapathoz, s ezzel felállt az eredeti formáció, amely megalkotta a kultikusnak számító Tell All Your Friends anyagot 2002-ben. Hogy sikerült-e megugrani a vízválasztó Louder Now szintjét? Véleményem szerint nem, közel sem. Ahelyett, hogy a majdnem egy évtizedes nélkülözés után kicsit újra összeszoktak volna, mondjuk egy nagyobb horderejű turné keretében, ők inkább az új album megírását tűzték ki céljuknak. Amely alapvetően jól is elsülhetett volna, de mégsem így történt. Pedig a régmúlt megidézése úgy sikerülhetett volna igazán, hogy a merengések közben megtalálják önmaguk gyökereit. Sajnos így viszont megfulladunk az indie rock New Again-t foltozó sűrűjében, néhol érdekes módon britpopnak ható basszusfutamok, betétek, brit indie színteret idéző panelek, meleg bárokat meghódítani kívánt énekhangok tengerében, de nem utolsó sorban nagyon sokat unatkozunk. Persze azt sem várhattuk el, hogy a 20-as éveik érzelmes dalszövegeit felidézzék, nem várhattuk el azt, hogy Adam arról énekeljen, ahogy fegyvert szorítanak a fejéhez, s a hölgy szemébe vágja közben az érzéseit, kérlel, s közben átkoz, vagy, hogy az elvágott nyaka által összevérzett ingekért kérjen bocsánatot, mint a TAYF legnagyobb slágerein. Ismerősek még? Ezek az idők elmúltak, ha mást nem is, de a dinamikát bárcsak meghagyták volna és egy férfias rockzenével újra meg tudták volna hódítani a szíveket. Így most újabb 2-3 év szünet következik, és majd meglátjuk, hogy mi lesz, de túl sokat nem várhatunk.

A lemez megpróbál meglepetéssel indítani, amely sikerül is neki, hiszen  El Paso-hoz fogható dalt még nem írtak a srácok, olyan váratlanul éri a dobhártyákat, mint a Daisy nyitótétele, a Vices, amely szinte poszt-hardcore magasságokba emelkedik. Ez az irányvonal vélhetően abszolút Nolannek köszönhető, aki már 2002-ben sem a kiherélt bandatagok sorát gyarapította. Messze a legjobb szám lehetne a lemezen, ha Adam éppen nem a fent vázolt érzékeny, biológiai hiányosságra utalna hangszínével. Ezután azonban nehéz helyzetben vagyok, mert véleményem szerint a Faith (When I Let You Down) egy nagyon jó kis nóta, hála Nolan harsány, éppen bakancsot kefélő hangjának, de nem lehet elmenni amellett a tény mellett, hogy a srácok kicsit sok 30 Seconds To Marst hallgathattak az elmúlt két évben. Hallhattuk már eleget a „who-oh” kórusokat a This Is War tételeiben. A bársony simára hangolt melódiák teszik tipikus rádió rock nótává, amellyel semmi gond nem lenne, ha nem a TBS írta volna. A Best Places To Be a Mom valahol a Tell All Your Friends és a Where You Want To Be között elhelyezkedő képzeletbeli lemez C-side anyaga lehetne, zeneileg talán ez a tétel van a legprímábban összerakva, és itt most snitt. Ami ezután következik az vállalhatatlan egészen a lemez közepéig. A Sad Saviour, Who Are You Anyway?, Money (Let It Go) hármas instantul kívánja a CD falhoz vágását, de inkább csak a tartalmazó barázdák szétkarcolását. Én úgy gondolom, hogy a töltelékszámoknál is meg kell tartani egy bizonyos minőséget. Egyszerűen rémisztően gyengék, sok helyen már-már méltatlanul bárgyú indie elemekkel úgy megspékelve az egész katyvaszt, hogy a primitív szövegbetétekkel már nincs is kedvünk foglalkozni. Kár, hogy a lemezen Nolant is alig hallani, csak néhol játszik össze rendesen Adammal. Igaz, akkor az jól sül el, igazán a lemez legjobb tételében, a This Is All Now-ban. Ebben a számban új megvilágításba helyeződik a srácok életkora, a felnövés tanúbizonysága: „So now I am oldest / One self-indulgent tyrant / I will attempt to /to sum my point-of-view” – ezekkel a sorokkal lesz az album legjobb tétele, ha ilyen dalokkal lett volna tele a lemez, akkor most nem hajolnék le ázott földért, hogy jól megdobáljam a korongot. Az album lezárásaként szolgáló négy tétel valamennyivel jobban sikerült, mint a lemez első fele, jóval természetesebbnek hangoznak ezek a sokszor zongorával megtámogatott, akusztikus balladák, indie elemeket magukba szippantó, kicsit önismétlő tételek. A Call Me In The Morning különösen szép és sokatmondó: „Call me in the morning / call me when you’re home / I know what you’ve been through / don’t let go” – kiváltképp a refrén által felvezetett Adam – Nolan énekpárbaj. Az érzelmi kitörések miatt válik igazán érdekessé és értékessé ez a dal. Ilyenkor tudatosul igazán az emberben, hogy milyen jó újra hallani őket együtt, s egyben milyen jó érzés az, amikor a barátok évek múlva kibékülnek és újragondolják a közös jövőt.

A gyenge lemezeknek is meg van az az előnye, hogy levetkőztetik a zenekarról az elvárásokat, így legközelebb a semmiből könnyebb lesz nagyobbat dobbantani, de az általános törvényszerűség szerint ez nagyon ritka eshetőség. Így várhatjuk a megváltást, ha már sikerült keresztény identitású elbeszéléseket beágyazni a szövegek közé: “Can you imagine Christ hitting a child?”. Talán el is kezdhetnénk már most imádkozni, ha másért nem, hát egy New Again-szerű borzalom elkerüléséért, két-három év múltán már biztos meglenne a böjtje. Ámen.

5/10