T.R.A.M. – Lingua Franca EP

Ilyen értelemben természetesen kettős a mérce, hiszen a befogadók többsége nem a műfaj varázsának köszönhetően, hanem a zenészek személye miatt lesz kíváncsi a végeredményre. Ez persze nem is lehet véletlen, elvégre Adrian Terrazas (The Mars Volta) és Tosin Abasi (Animals As Leaders) közös ötlete két zenésztárssal, egyben baráttal, Eric Moore-ral (Suicidal Tendencies, Infectious Grooves) és a szintén AAL-tag Javier Reyesszel kiegészülve alapvető garancia a minőségre, és legnagyobb szerencsénkre a Lingua Franca közel félórás játékideje méltán bizonyítja is, hogy négy ekkora koponya tényleg a lehető legjobbat hozza ki egymásból. Az akronímaként elnevezett projekt ugyanis biztosítja azt a némiképp improvizatív, de minden bizonnyal örömzenei kicsengésű műfaji átjárást, amely értelmében egyik zenésznek sem kell küzdenie azzal, hogy honnan jött, és milyen elvárások várnának rá. A T.R.A.M. karakterének középpontjában ugyanis az a tartalmi-zenei szabadság áll, amely egy változatos, szerethető és hangulatteremtő dalcsokrot eredményezett. Az irányítás többnyire Adrian kezében, pontosabban hangszerében és tüdőkapacitásában van. Alkalmasint furulyán, szaxofonon, esetleg klarinéton játszik émelyítő, éjszakát idéző dallamokat, felkavaró és vibráló, temperamentumos témákat, vagy csak tényleg elhiteti velünk az adott pillanatban, hogy semmi sem tudatos. Ilyen tekintetben a ritmikus váltások okozta izgalom biztosítja az egyes szerzemények előrehaladását, kibontakozását: Eric Moore dobtémái alapjaiban határozzák meg a fúziós nyitottságot, hiszen a funkys, ‘bopos, progresszív rockba hajló, vagy egyéb sztenderdeket továbbgondoló felpörgetései kiváltképp hozzátesznek a hangulat megteremtéséhez, nem is beszélve az alkalmi női vokálbetétekről, amelyekre csupán három alkalommal figyelhetünk fel, így érdemes ezeket megbecsülni, főképp hogy zongora egyáltalán nem hallható a lemezen, miközben néha jót tenne az összképnek. A kiadópárti hallgatók legnagyobb kérdése természetesen az, hogy Tosin és Javier mennyiben tudják hasznosítani saját zenekaruk hangzását, erre pedig a leginkább elfogadható válasz tényleg a szabadság élményében íródik, ugyanis kötetlen akkordmeneteik, bonyolult és technikás szólótémáik, esetleg dallamaik – nem is beszélve az alkalmi, csendbe fojtott tördelésekről – épp annyiban ütnek el az Animals As Leaders hangulatvilágától, amennyiben igazolják az egyes zenészek talentumát. Egyébiránt ha párhuzamot kéne vonni a jazz világában ismert és elismert alkotókkal, talán John McLaughlin, Miles Davis, Frank Zappa és a Mahavishnu Orchestra lehetnének a legközelebbi támpontok, de talán ettől függetlenül is kitapinthatóvá vált, hogy a végeredmény a hatvanas-hetvenes évek szellemi és alkotói szabadságát idézi fel négy olyan zseni kollaborációján keresztül, akik még most is képesek meglepetést okozni.

Szerencsére ez az iTunes-eladásokban is megnyilvánul, ugyanis a Lingua Franca a jazzlemezek között az ötödik helyen nyitott, ami azért nem elhanyagolható eredmény. Mindezek tükrében mégis akad egy félig-meddig gonosz kérdés, mert az rendben van, hogy a műfaj legelvetemültebb rajongói is kihallják az album minőségét, de a T.R.A.M. megítélésében ez hogyan változtat? Egy újabb minőségi kiadvánnyal van dolgunk, vagy egy példaértékű pionírral? Úgy gondolom, valójában a két lehetőség közötti állásfoglalás lehet a legszerencsésebb, hiszen Abasiék most mindenképp az újdonságérték erejével csapnak le közönségük bizonyos részére, akik pedig a körön kívülről (azaz épphogy a körön belülről) közelítenek a projekthez, bizonyára nem fogják elvitatni annak kérlelhetetlen bravúrját, még ha a jó fúziós jazz lemezek sajátosságaként a Lingua Francát sem lehet mindig hallgatni.

8/10