Szakadó égbolt, szürke táj – ilyen lett az új Képzelt Város

kepzelt varos

Tracklist:

01. Védtelen
02. Hiányzó hős
03. Közöny
04. Csend utánam
05. Délibáb
06. Perszepolisz
07. Kazinczy
08. Ellenfényben
09. Vihar
10. Köd

Műfaj: poszt-rock, rock

Támpont: marionette ID, Our Ceasing Voice

Hossz: 43:37

Megjelenés: 2016. május 4.

Kiadó: Szerzői kiadás

Webcím: Ugrás a weboldalra

A Képzelt Város mindig is a magyar zenei színtér egyik ékköve volt, ám a két évvel ezelőtti Anatolijjal olyan magasra tették azt a bizonyos lécet, hogy nemcsak hazai, de nemzetközi színtéren is alig akadt olyan azóta, aki hasonlóan színvonalas alkotással örvendeztette meg a poszt-rock rajongókat. A letaglózó, sötét aura, a témához tökéletesen illeszkedő zenei kíséret és az ezeket támogató vokál az évtized egyik legfontosabb és legjobb hazai alkotásává tette az albumot. Ez pedig irreálisan nagy elvárásokat és kétséget szülhetett egyesekben az új anyagot megelőzően (bevallom, bennem is), de ez annak meghallgatása után szinte teljesen köddé válik.

Amit elsőnek érdemes megjegyezni a Ködről, hogy az Anatolijjal ellentétben nincsen központi témája az albumnak, ám minden dal egy hosszú hétvégén íródott a világtól elvonulva, ezért azok igen egységes hangulatúak lettek. Ez az egység szerencsére nem jelenti azt, hogy a számok egy sablonra épülő stílusgyakorlatok lennének, hiszen mindegyiknek megvan a maga, igen erős karaktere. A másik említésre méltó dolog, hogy eddig simán rávágtuk minden lemezükre, hogy poszt-rock, itt viszont már annyira erősen keverednek a stílusok, hogy a végére érve nem igazán tudjuk mit is hallgattunk. És nincs is ezzel semmi baj, sőt, a banda dalírói képességét dicséri, hogy képesek a poszt-metálos, doomos borongást, a poszt-rockos csilingelést és a populárisabb rock témákat is úgy ötvözni, hogy ne érezzük a határokat a stílusváltások közt. Az Anatolijjal megkezdett sötétebb hangulatot ide is átemelték, ami még mindig az egyik legjobb döntés, amit a banda tehetett, az album címe pedig remekül leírja mire is számítsunk a lemez egészén: egy szomorkás, ködös hangulatú költeményre, amely ha egyszer elkapott, többé nem ereszt.

Ami miatt talán egy kicsit mégis fájó pont, az a vokál konstans jelenléte. Félreértés ne essék, imádtuk Kovács Ákos énekét az előző albumon, de az pont attól volt olyan erős, hogy éppen a megfelelő időben és megfelelő mennyiségben szólalt meg. Itt viszont minden dalban, szinte állandó jelleggel megjelenik és amellett, hogy igencsak szokni kell ezt az alteros hangszínt, néhányszor előfordul, hogy inkább elvesz, mint hozzáad a dalokhoz. Remek példa erre a Perszepolisz zárótémája, ahol szinte imádkozik az ember, hogy hagyják kibontakozni az elképesztően erősre sikeredett zárótémát és szerencsére a vokál tényleg csak egy-egy sor erejéig ugrik be támogatni a dalt. Sokszor azonban kicsit feleslegesnek érződik és jobban vágyna arra az ember, hogy a háttérben duruzsuló témát húzzák és építsék tovább mindenféle maszlag nélkül. Ha valaki azonban szereti a sok éneket az efféle zenében, az igazi csemegére számítson, mivel ettől eltekintve az énektémákban hiba nincs, a néhol elcsukló, de karakteres vokál remekül teljesít szinte mindenhol.

A zenei rész emellett pedig maga a tökély: a cselló még mindig gyönyörű alapot ad a daloknak, a szintis space témák még az űrös koncepción túl is bőven megállják a helyüket, a gitárok meg dörögnek, csilingelnek és robbannak, és még azt se bánjuk, hogy az album közepén egy kis lendületvesztést tapasztalunk, mivel olyan erővel tör ki onnan ismét, hogy a lemez végeztével biztos, hogy újra a Play gombra akarunk nyomni. A lécet ugyan leverték, de csak egy hajszálon múlt, hogy ne “ez” legyen az alapmű tőlük. Kötelező album mindenkinek, hiszen a Köd az egyik legolcsóbb és legintenzívebb utazás, amire egy mai ember befizethet.

8,5/10