Szakadó égbolt, szürke táj – ilyen lett az új Képzelt Város

Amit elsőnek érdemes megjegyezni a Ködről, hogy az Anatolijjal ellentétben nincsen központi témája az albumnak, ám minden dal egy hosszú hétvégén íródott a világtól elvonulva, ezért azok igen egységes hangulatúak lettek. Ez az egység szerencsére nem jelenti azt, hogy a számok egy sablonra épülő stílusgyakorlatok lennének, hiszen mindegyiknek megvan a maga, igen erős karaktere. A másik említésre méltó dolog, hogy eddig simán rávágtuk minden lemezükre, hogy poszt-rock, itt viszont már annyira erősen keverednek a stílusok, hogy a végére érve nem igazán tudjuk mit is hallgattunk. És nincs is ezzel semmi baj, sőt, a banda dalírói képességét dicséri, hogy képesek a poszt-metálos, doomos borongást, a poszt-rockos csilingelést és a populárisabb rock témákat is úgy ötvözni, hogy ne érezzük a határokat a stílusváltások közt. Az Anatolijjal megkezdett sötétebb hangulatot ide is átemelték, ami még mindig az egyik legjobb döntés, amit a banda tehetett, az album címe pedig remekül leírja mire is számítsunk a lemez egészén: egy szomorkás, ködös hangulatú költeményre, amely ha egyszer elkapott, többé nem ereszt.

Ami miatt talán egy kicsit mégis fájó pont, az a vokál konstans jelenléte. Félreértés ne essék, imádtuk Kovács Ákos énekét az előző albumon, de az pont attól volt olyan erős, hogy éppen a megfelelő időben és megfelelő mennyiségben szólalt meg. Itt viszont minden dalban, szinte állandó jelleggel megjelenik és amellett, hogy igencsak szokni kell ezt az alteros hangszínt, néhányszor előfordul, hogy inkább elvesz, mint hozzáad a dalokhoz. Remek példa erre a Perszepolisz zárótémája, ahol szinte imádkozik az ember, hogy hagyják kibontakozni az elképesztően erősre sikeredett zárótémát és szerencsére a vokál tényleg csak egy-egy sor erejéig ugrik be támogatni a dalt. Sokszor azonban kicsit feleslegesnek érződik és jobban vágyna arra az ember, hogy a háttérben duruzsuló témát húzzák és építsék tovább mindenféle maszlag nélkül. Ha valaki azonban szereti a sok éneket az efféle zenében, az igazi csemegére számítson, mivel ettől eltekintve az énektémákban hiba nincs, a néhol elcsukló, de karakteres vokál remekül teljesít szinte mindenhol.

A zenei rész emellett pedig maga a tökély: a cselló még mindig gyönyörű alapot ad a daloknak, a szintis space témák még az űrös koncepción túl is bőven megállják a helyüket, a gitárok meg dörögnek, csilingelnek és robbannak, és még azt se bánjuk, hogy az album közepén egy kis lendületvesztést tapasztalunk, mivel olyan erővel tör ki onnan ismét, hogy a lemez végeztével biztos, hogy újra a Play gombra akarunk nyomni. A lécet ugyan leverték, de csak egy hajszálon múlt, hogy ne „ez” legyen az alapmű tőlük. Kötelező album mindenkinek, hiszen a Köd az egyik legolcsóbb és legintenzívebb utazás, amire egy mai ember befizethet.

8,5/10