Sybreed – God Is An Automaton

Azóta már a 4. lemezüknél tartanak, és mindeközben az Antares képében meg is írták saját Demanufacture-üket, bár a népszerűségükön ez sem dobott túl sokat. Ennek több oka van, de a legfőbb, hogy a Sybreed egy olyan falat húzott fel a Factory-n felnőtt hallgatóság elé, amelyet csak azok tudtak ledönteni, akik Burtonékben nem feltétlenül a metalforradalmárt látták, sokkal inkább, mint „stílust” voltak képesek szeretni. Ez alapján mondhatjuk, hogy – bár valamekkora átfedés egész biztosan van – a Sybreed elsősorban már egy másik generációt szólított meg, és változatlanul ezt erősíti meg bennünk a God Is An Automaton is.
Gyakorlatilag semmilyen változáson nem mentek keresztül a zenei irányvonalat illetően, mégis sikerült olyat hozni, ami miatt újfent egy különálló, vérbeli Sybreed lemezről beszélhetünk, és amely hosszas ismerkedést követően a 3 évvel ezelőtti The Pulse Of Awakening ellentétének tűnik több szempontból. Akkor egyszerre minden addiginál dallamosabb, egyben lendületes, kissé merengő anyag született, míg most a sötét atmoszféra mellé agyasabb ütemek és szaggatások dukálnak egy jóval komorabb összhatás elérése érdekében, melyet jellemzően a refrének oldanak fel – igaz, esetenként még azok sem, pl.: Red Nova Ignition. Ha van negatív vonása a lemeznek, ez mindenképp odatartozik, ugyanis a mechanikus jellem csak egy dolog, de ennyire még sosem volt statikus a Sybreed zenéje, és ez lassan engedi kibontakozni a dalokat, viszont előbb-utóbb meghálálja a türelmet. Ebben nagy segítségünkre lesz a hangzás, amely stílusához illő, kifogástalan, nem hiába dolgoztak együtt másodjára is Rhys Fulberrel (- őt azért remélem senkinek nem kell bemutatni).

A legtöbb ilyen stílusú zenekarból kiveszett az a törekvés, hogy „korszerűsítse” magát, szemben a Sybreeddel, akik mindig gondosan ügyelnek a legfejlettebb effektek és samplerek használatára, legyen szó akármelyik, zenében betöltött funkciójukról. Tökéletesen illeszkednek, nagyon jó érzéssel vannak elhelyezve, és csak tovább fokozzák azt a sajátos ízt, ami miatt még korábban rájuk aggatták a „death wave” címkét. A dalok között egyébként helyet kapott a még EP-n kiadott Challenger is egy újravett formában, és lehet a megszokás miatt nehezen barátkozunk vele, azt el kell ismerni, hogy az új verzió hangulatban ideillőbb. Az album lezárása ezúttal nem sikerült olyan epikusra az elmúlt három alkalomhoz mérten, de a Destruction And Bliss így is érdekes tétel, Travis Montgomery (Threat Signal) vendégszólójával egyetemben. Mindazonáltal nem látom értelmét a lemez további boncolgatásának, ugyanis bármelyik dalt vesszük elő, mindegyik egy kiforrott karakterről árulkodik, és ennek tekintetében egyáltalán nincs mit csodálkozni azon, hogy a Sybreed nevéből is egyfajta sablon készült, amelyet előszeretettel használnak a színtéren.

Tisztában vagyok vele, hogy a műfaj nemhogy aranykorát, de reneszánszát sem éli. Bár ez önmagában nem jelent semmit, csupán ahhoz kapcsolható, hogy a mai fiatalság kevesebb eséllyel fedezi fel magának ezt a hangzásvilágot, viszont aki bírja a sci-fit, mindenképp tegyen (akár több) próbát a zenekarral, mert jóval szórakoztatóbb, mint amit a nagy öregek múltidézés címén kínlódnak. Nem ez a legjobb Sybreed anyag, de egy megbízható lemeze a műfaj egyik utolsó bástyájának.

8/10