Suicide Silence – The Black Crown

Mert épp ennek jegyében kell kimondanunk azt a kimondatlan tényt, hogy valahol mindig a színtér definiálja visszamenőlegesen a Suicide Silence arculatát, függetlenül azon kísérletektől és előzetes megmozdulásoktól, amelyek csupán a későbbiekben teljesedhettek ki. Ezért sem változott drasztikusan a helyzet a No Time To Bleed kapcsán, ahol már közvetett formában megkaptuk azokat a hangulati játékokat és elidegenítő kísérleteket, amelyek később nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy a Whitechapel visszavezethesse a deathcore bandákat az ősforráshoz, persze az alapvetően utópisztikus hangulat megtartása mellett. Mindebből, valamint a bevezetőből tényleg csak azt szeretném kihozni, hogy a Suicide Silence tökéletes lenyomata és kapcsolóeleme annak, hogy milyen irányban változik a deathcore színtere, hiszen ezt az iramot valahol épp ők diktálják, függetlenül attól, hogy mindig a túlhaladás áldozataivá válnak: és épp ezért kétélű már most nyilatkozni a The Black Crown dalcsokráról, ugyanis jelen helyzetben épp azzal állunk szemben, amivel korábban is. Zsákutcával, ami olyan tendenciózus folytatásért ordít, mely valós magyarázatot és hitelt kölcsönöz a dalcsokornak.

Annak a dalcsokornak, amely egyébként épp merészsége miatt válhat igazán megosztóvá. Ha igazán puritán és sértő szeretnék lenni, azt is mondhatnám, hogy a The Black Crown kellett ahhoz, hogy a Suicide Silence-et hallás alapján is felismerhessük a túltermelésben, ugyanis ennyire merészen talán még nem rugaszkodtak el saját korlátjaiktól, paneljeiktől, és ami a legfontosabb: a rajongói képzettársításoktól. Ugyanis Mitch zenekara a harmadik nagylemezén jóformán csak magával törődik, és véleményem szerint ez mindenképp a produkció előnyére vált, hiszen a zenekar, ha szabad ilyet mondani, most csalt annyit, hogy saját arculata jobban felismerhető legyen a korábbi lemezek karakterkereséséhez képest. Arra kívánok utalni, hogy a legutóbbi albumán a Whitechapel is nyitott volt Chino Morenóra, valamint a legutóbbi Emmure-nagylemez is közvetett kapcsolatot ápolt a nu-metal hagyományaival: azzal a tendenciával, ami a kilencvenes évek végére mindent maga alá tudott nyomni, és azzal, ami feltehetően hamarosan ismét visszatérhet egy vaskos revival formájában, amit a Limp Bizkit szeretne is megindítani. Ezt kívánja minden korábbinál erősebben megragadni a Suicide Silence azzal a különbséggel, hogy zenéjének death metalos elemeit szintetizálja a kidolgozott riffeken keresztül a kilencvenes évek groove metaljával, a slipknoti menetekkel, valamint azzal a beteges hangvétellel, amit a Korn engedett szabadjára, és ami mostanra újfent teljesen eltérő olvasatban részesülhet. Persze ha a legnagyobb hatásoknál tartunk, nem felejthetjük ki seregszemlénkből a gitársikíttatások Panteráját, valamint a Machine Headet sem a The Burning Red és a Supercharger kapcsán, ám mire eljutunk erre a pontra, saját paradoxonunkba kerülünk, feloldva az eddigi eszmefuttatásokat. Hiszen hiába van feltűnően formakerülő karaktere a The Black Crown dalainak annak köszönhetően, hogy a groove metal és a nu-metal mint olyan, lezárt és egységes szintézisbe lépnek a meglévő alapokkal, ezek közvetlenül mégis mind visszavezethetők a megihletés alapbandájára, szemben az eddigi két nagylemez alapelvként megjelölt, közvetett előremenetelével. Ha úgy vesszük, itt érvényesül leginkább kitapinthatóan a valamit valamiért elve, és ennek valós értékítéletet a színtér előremenetelén túl csak a közönség szolgáltathat, az pedig a jelenlegi visszhang alapján inkább zabos, mintsem elégedett. Hangadásuk pedig abból a szempontból teljesen érthető, hogy a dalszövegek egyszerűségén és dühén túl, valamint beleértve egy-két breakdownt és groove-ot, többnyire egy olyan Suicide Silence ad életjelet 2011-ben, amely minden korábbinál letisztultabb és kimunkáltabb riffekel, ám más tollának ékeskedésével nyert karakterrel próbálja elhitetni a rajongókkal, hogy a The Black Crown teljesen lefedi a banda élő teljesítményét.

És Steve Evetts a hangzás terén valóban magasabb szintre tudta emelni a bandát, ám még így is maradt, ami jellegzetesen a Suicide Silence sajátja: ez a megszólalás és zenei világ szinte kizárólag csak élőben tud igazán magával rángatni, ugyanis hiába szabadít fel bármilyen zsigeri őszinteséget is a ‘Black Crown dalcsokra, az a teljes játékidő hosszára még a színes hangulati kitekintések, a változatos riffek, a szólók, intermezzók, valamint a hangsúlyos groove-ok mellett is unalomba fullad. Ahogy többnyire eddig is így történt. Így végeredményében háromesélyes maradt az, hogy milyen lemezzel is van dolgunk, első ízben ugyanis ráfoghatjuk a zenekarra, hogy túlvállalták magukat technikai és dalszerzési rutin szempontjából, ami visszacsapott a végeredményre. Másodízben hozzátehetjük azt, hogy ez a dalcsokor tényleg valami új kezdete, amit az eddigi tendencia alapján a ‘Suicide zicceréből majd más fog belőni. Harmadízben pedig abban is maradhatunk, hogy Mitch zenekara kimerült az inspirációkból, és már nem tudtak mással előállni. Úgy gondolom, egy kis igazság mindben van, ám ez sem vesz le annak a valós értékéből, hogy az őszi klubkoncerten a Suicide Silence megint lecsavarja minden ott lévő fejét, valamint azt sem mocskolja be, hogy ennyire zenei és motivált talán egyetlen anyaga sem volt a srácoknak, amit egy csalfa pontszámmal szeretnék honorálni:

10/7.