2012. október 26.
Tracklist:
1. Gone Sovereign
2. Absolute Zero
3. A Rumor of Skin
4. The Travelers, Pt. 1
5. Tired
6. RU486
7. My Name Is Allen
8. Taciturn
9. Influence of a Drowsy God
10. The Travellers, Pt. 2
11. Last of the Real
A Stone Sour úgy híresült el, mint a Slipknot frontember Corey Taylor zenekara, így mindig fennáll velük kapcsolatban a véleménytorzulás, túl- vagy éppen alulértékelés veszélye, ami persze helytelen, mert a két banda, ha nem is tűz és víz, azért meglehetősen különböző zenét játszik, még úgy is, hogy mindkettőt meghatározza az énekes aurája. Illetve eddig úgy tűnt, hogy nagyok az eltérések, a legújabb lemez viszont összességében a banda eddigi legkeményebbje, amolyan kevésbé élesre köszörült fogú Five Finger Death Punch, ami közelebb hozta a Stone Sourt a rockosodó Slipknothoz. Így a kérdés (amellett, hogy mennyire jó a lemez), hogy mi az mégis, amiben igazán elüt a Stone Sour az iowai maszkosoktól.
Bár igaz feltevés, hogy a Stone Sour nélkül soha nem lett volna olyan a Slipknot, amilyenné végül vált, hiszen Corey az előbbi bandában kezdett el zenélni, de az sem elhanyagolható tény, hogy a Des Moines-i nyolcas vetette el a cikkben tárgyalt lemezt elkövető banda magvait. Ugyanis az, hogy a nyolcas számú tag a Slipknottal világhírű lett, a Stone Sourt is a reflektorfénybe emelte, pedig az első lemez kornos-slipknotos dalai ezt nem feltétlenül indokolták volna, de úgy általában elmondható a bandáról, hogy nem írtak még olyan lemezt, amin ne lett volna több-kevesebb töltelékdal. Az új lemez kapcsán azt várhatta az ember, hogy a rövidebb hossz miatt fogósabb és lényegretörőbb is lesz az egész, de nem így történt, és ez nem a jó dalok hiányának tudható be, sokkal inkább a többséget kitevő közepes, és itt-ott előforduló pocsék nótáknak. Corey hangja továbbra is jó, és általában az ő énektémái viszik el a hátukon a dalokat, de egy Dallas Green és követői által benépesített dimenzióban azért nem számít kiemelkedőnek az orgánuma, és nem mindig tudja feledtetni a zenei alapok ötlettelenségét: egy jellegtelen énekessel, vagy kevesebb slágeres énektémával a tök egyforma hangszeres részek miatt még a jobb számok is simán összefolynának. Így aztán a két kifejezetten gyenge dal (a közepes méretű Unearth nyúlást tartalmazó RU486 és a Taciturn című ballada), és az eredetiségnek akár halvány árnyékát is felmutatni képtelen hangszeres szekció megakadályozza, hogy jobb értékelést kapjon a korong. Az pedig, hogy mennyire hasonlít a House of Gold & Bones a legutóbbi Slipknot albumra, elsősorban attól függ, mennyire táplálkozik közös forrásokból a két banda. Ezen a ponton érhető tetten a Stone Sour egyedisége, legalábbis a Slipknothoz képest: Corey az előzetes nyilatkozatokban Alice in Chains és Pink Floyd hatásokról beszélt, ebből az előbbi stimmel, utóbbi viszont legfeljebb az akusztikus dalokban érhető tetten. Amiről nem szólt a fáma, az a korábban is domináns rock/metál vonal további erősödése, illetve eltolódása a Metallica-Motörhead tengely irányába. De van metalcore íz is, az említett RU486-ban, ez a szám egyébként vízválasztó a korong meggyőzőbb és az unalmasabb fele közt, az Absolute Zero/A Rumor of Skin/Tired trió a zenekar legjobb dalai mellé is odatehető, és a két részből álló The Travellers se rossz (úgy sejtem, a jövő év elején megjelenő második rész tartogat még egy harmadik és negyedik részt is). Vannak tehát kifejezetten jól sikerült számok, és a lemez hangzása is piros pontot érdemel, de sajnos az album hibáira simán ráment a maradék öt pont. 5/10
