Steven Wilson – Grace for Drowning

A Grace for Drowning ugyanis az újabb PT anyagok közül leginkább az utolsóra, a The Incidentre hasonlít: mindkettő dupla album, és mindkettő a hangulatra van kihegyezve. Így aztán a muzsikáról kialakított kép, és ezzel együtt a pontszám hallgatásról hallgatásra képes változni, és elég meredek szinuszgörbéket hajlamos leírni. Az emelkedő tendencia, jóllehet, hosszú távon konstansnak bizonyult, az meg már rögtön a bevezető kis atmoszférarög, illetve az instrumentális Sectarian akusztikus taktusai után biztosnak látszott (bár később néha elhamarkodott véleménynek tűnt), hogy a pontszám nem mehet öt alá. A megszólalás ugyanis csodás, és elég sűrű ahhoz, hogy a sávok egy része csak sokadik hallgatásra bújjon elő. Egyedül a Track One gépi tapsikolása illetve az „égnek emelt tekintettel kántálást mímelek, aztán röhögök” típusú kórusok előtt állok értetlenül, utóbbiak annak ellenére, hogy a Synergy Vocals nevű csapat énekelte fel őket, ritka műanyagnak tűnnek, valószínűleg az alattuk úszkáló szintiszőnyegek miatt. Persze ilyesmiből nincs annyi, hogy túlságosan kizökkentse a hallgatót a lemezek teremtette légkörből, melynek puszta léte döntő fontosságú az értékelésnél. Hiszen ilyen korongoknál érdemes elvonatkoztatni olyan ismérvektől, mint fogósság, slágeresség, eredetiség, illetve részben az ötletességtől sem árt. A fenti szempontok alapján ugyanis az album kerek két pontot érne, mert pontosan ennyi klasszikus értelemben vett dal van rajta (Deform to Form a Star és Postcard), igazán nagy ötletek helyett meg inkább nagy csokor hagyománytiszteletet kapunk. Ez persze hamis és torz eredmény lenne, szóval inkább engedjük meg a számoknak, hogy működjenek, és nagyon kellemes percekben lehet részünk: a szerény, de igényes hangszeres alapok és túlbonyolítottnak még részegen sem nevezhető énektémák a poszt-rock gyakran tolakodó szépségét és dinamikai húzásait megszégyenítő hatékonysággal rántják magukkal az embert.

A Lasse Hoile által készített videók végképp előcsalogatják a dallamok és sorok közt In Absentiát idézően megbújó őrületet, viszont ezek megtekintését a lemez legalább felületes megismeréséig nem ajánlom, túlságosan rátelepszenek a képkockák a hangokra. Muszáj külön szólni a hangsúlyos és sok helyen megjelenő dzsesszbetétekről is, mert ezek miatt páran hajukat fogják tépni, pedig arra tökéletesek, hogy nevetségessé tegyék a hatásvadászat vádjának még a gondolatát is. Az is tény, hogy a sok instrumentális bűvészkedés hozzájárul ahhoz, hogy még évek múlva is boldogan vegyem elő a korongokat, mert addigra jó eséllyel ismét az újdonság élményét nyújtják majd, viszont dzsesszt csak módjával fogyasztók számára rossz hír, hogy az elsőre-másodjára megjegyezhető alapok száma relatíve alacsony, így aztán a kelleténél többször lesz olyan érzésünk, hogy „jam session”-t hallgatunk. Nem zárhatom soraimat anélkül, hogy említetést tettem volna a számos közreműködőről. A teljesség igénye nélkül: Jordan Rudess, a Dream Theater prominens tagja; Steve Hackett, aki még a Peter Gabriel érában gitározott a Genesisben; Trey Gunn, Tony Levin és Pat Mastoletto, akik a kilencvenes évek közepén együtt játszottak a King Crimsonban. A Grace for Drowningnak kétségkívül megvan a saját, jól kiérdemelt helye az életműben, valamint a napjainkban túltelítettségtől nem szenvedő, régivágású progresszív rock mezőnyben egyaránt, bár messze nem hibátlan. Az biztos, hogy a játékidő nagyon hosszú: a helyenként túl sok csenddel és ismételgetett témákkal dolgozó második korongból lehetett volna faragni. Az album felépítése sem tűnik a legcélszerűbbnek: a körülményes kezdést valószínűleg sokaknál nem éli/élte túl, és hiába gyönyörű a zárótétel szólóstul-bőröstül, valahogy olyan érzés, mintha nem zárna le semmit, annyira nincs igazi csúcspontja az ultrahosszú, és egyébként csodálatos pillanatokban bővelkedő Raider II-nek, és így az egész második lemez lassú kibontakozása megkérdőjeleződik. Ennek ellenére ajánlom a lemezeket – elsősorban (de nem kizárólag) azoknak, akik tudják, mi a különbség a King Crimson és a King Diamond közt, és akik a mellotronról nem a Transformers filmek főgonoszára asszociálnak. Akik viszont csak most ismerkednének Mr. Wilson munkásságával, azoknak inkább a három, talán túlzás nélkül alaplemeznek nevezhető Porcupine Tree korong (In Absentia, Deadwing, Fear of a Blank Planet) egyikét javaslom!

8/10