Stealing Axion – Moments

Azt már a lejátszónkra tekintve egyből megállapíthatjuk, hogy az ep óta eltelt két év során több mint megfelelő mennyiségű energiát ölhettek a korong üresen álló területeinek tisztes feltöltésébe; a hetvenhat perces játékidő már-már veszélyesen hosszúnak tűnhet. Ezzel persze nincs semmi gond, ha olyan érdekes témákkal és fogós ötletekkel sikerült telipakolni, amik nem hagyják lankadni még a legtapasztaltabb hallgatók figyelmét sem. Ez talán részben sikerült is, de még így sem egyszerű egyben befogadni az anyagot. Ez alatt a hetvenegynéhány perc alatt Textures és Meshuggah hatások közepette bontakoznak ki a saját ötletek szálai – ezekből szerencsére megfelelő számú akad, így nem fulladtak az unalmas matekozás tengerébe. Persze akadnak izzadtságszagúbb djent témák is, felüdülésképp hat, hogy inkább a Meshuggah-féle gyors, galoppozós témákat erőltették. Azonban hiba lenne csupán ezt az arcukat előtérbe helyezni, a Stealing Axion legénysége is valahogy így vélekedhetett, ugyanis amennyire lehetett, házasságot kötöttek a progresszív elemekkel is. Ugyan e két irányzat olykor nem éppen tökéletesen illeszkedik egymáshoz, az összkép még így is pozitív érzeteket generál. Amikor már azt hihetnénk, ismét egy megszokott döngölés következik, helyette valami olyan érkezik, ami elismerő fejbólintásokra ösztönöz. A számok felépítésében és átgondoltságában tehát érződik a fejlődés, a komplex témák jól kapcsolódnak egymáshoz még a legelborultabb pillanatokban is. Elborult pillanat persze nem biztos, hogy mindenki számára ugyanaz, de a lemezen felcsendülő tiszta ének ezek közé tartozhat. A három tag mindegyike hozzájárult az ének felvételéhez, de a tiszta részek sajnos helyenként inkább rontanak az összképen, mintsem erősítenék azt – jó példa erre a Solar első fele. Ahogy az az ilyen kaliberű csapatok esetében már-már megszokottá vált – de ez legyen a legnagyobb probléma –, a hangszeres tudás csak pozitív jelzőket érdemel. A gitárok a stílushoz méltóan mély, dübörgő hangzást kaptak, ebből a szempontból is inkább a Meshuggah kissé reszelős, koszos beütésére emlékeztetnek, mintsem egy TesseracT féle laboratóriumi kísérlet eredményére. Ha pedig TesseracT, nem árt megjegyezni az egyik gitárosuk, Acle Kahney nevét, aki aktívan hozzájárult a lemez hangzásának kialakításához.  A hangzás mellé igencsak jófajta hangulatot is sikerült összehozniuk, ami nagyban hozzátesz az album élvezhetőségéhez. Elég csak a nyitó Mirage Of Hope kezdésére gondolni, vagy a Moments Part2 elszállós kalandozásaira tekerni. Az említett bandák és e stílusok ismerői bátran vessék bele magukat.

Nem feltétlenül a lemez eredetisége lesz az, ami megfogja az embert – de e téren sem kell szégyenkeznie –, sokkal inkább a tálalás minősége hagyhat mély nyomot a hallgatókban. Tizenegy remek tétel – néhol egy-egy kölcsönkért megoldással, máshol fogós, újnak ható témákkal megtűzdelve. A lemez rendkívül korrekt, ez nem kérdés, ahogy az sem, a dalszerző hármas kiemelkedő tehetséggel van megáldva. Egy ekkora adag tapasztalattal a tarsolyukban minden bizonnyal hallunk még majd felőlük; addig is lesz időnk megismerkedni a Moments minden apró porcikájával, mert bizony egy ilyen hosszúra nyújtott korong felszíne alá nem könnyű feladat maradéktalanul belátni.

8/10