Sötét tónusú vénák – így ránt a mélybe a dallamos hardcore Capsize debüt lemeze

Nehéz egy olyan műfajban jót és emlékezeteset alkotni, amely mára már túlburjánzott, amelyben több a vadhajtás, mint az igazán értékelhető és termékeny szál. A hangulat- és témavilág természetesen determinálja a dallamos hardcore világát, de ebből nem az következik, hogy csak hasonló – néha már sablonos daloknak kell születniük. A sok-sok banda szinte ugyanazon hangzásából, a visszatérő zenei elemek masszájából ritkán emelkedik ki néhány zenekar, akiknek a neveiket is megjegyezzük. A talán legizgalmasabb melodikus, poszt-hardcore megoldásokkal 2014-ben európai kis bandák jelentkeztek, gondoljunk csak a német I Saw Daylight, a Sending Lights, a lengyel Lie After Lie és a brit Elephantis társulatokra, aztán jött a Capsize.

Szeptember legvégéig kellett várnunk egy igazán érdekes anyagra, amit a kaliforniai Capsize zenekar nyújtott át a várakozó publikumnak. Hiszen az addig megjelent kislemezek már tartalmaztak olyan dalokat (Weight, Fade To Grey, I’ll Take The Blame) amelyekre sokan felemelték a fejüket. A 2009-ben alakult banda tagcseréken nem esett át, csak zenei téren alakult, formálódott. A kezdeti Set Sail nevű EP felejthető középszerűsége után a már említett kislemezes dalok átvezetőként szolgáltak a banda már beérett, sajátos hangzásának megtalálásához. A bemutatkozó The Angst In My Veins egy tudatos kreáció, intenzív dob-, és hangsúlyos gitártémákkal. A lüktető és energikus instrumentális alap tökéletesen magába fogadja az érces, néhol remegő, de sosem teljes tiszta éneket használó vokált. Egy-egy dalból már megismerhettük a banda sötét tónusú hangulatvilágát, amely kissé sem vesz fel világosabb színeket az albumon sem, a tíztételes mű pedig összességében végig súlyos, kemény hangszínen fut. A témák és a hangszerek a düh és a reménytelen üresség kifejezését váltogatják, ahogy a kortárs bandák legtöbbje, de a Capsize-ban van mégis valami különleges íz. A frontember, Daniel Wand nyers hangja ugyan hatásos közvetítő, de néhol már túlságosan ridegnek és monotonnak hat. Az első két dal szinte szétválaszthatatlan hangzásban és felépítésben, ezért mondhatjuk azt, hogy kissé üdítően hat az őket követő, címadó dal, melyben a felvételért felelős Defeater-gitáros, Jay Maas is közreműködik. Összességében a Calming, Crippling büszkélkedhet a legjobban sikerült riffel az albumon, ennek a mintának a testvére tér vissza a Complacementben. A svéd No Omega frontemberének hangja tűnik fel Wandé mellett a Tension sorai között, a két nyers hang pedig kiválóan szólal meg együtt. Az erős dobok, változatos gitártémák ziháltságát, kaotikus zaját pillanatnyi nyugodt, majdnem andalító dallamok követik az album második felében főleg. Ezekbe a jól megírt elemekbe robban bele Andreas Malm ugyancsak szívfájdító hörgése; tökéletes kiegészítését és díszelemét adva a lemeznek. Az energia nem, viszont az ötletek az album végére sajnos ki kell jelentenünk, hogy elfogytak: ismétlések sorát hallhatjuk és a lemez első felében megismert dallamok gyengébb változatai tűnnek fel. Nem is jár végig egy ívet a dalok sora; lineárisan halad végig, dübörög, zakatol a mély fájdalmak és elkeseredettség dalokkal való kinyilatkoztatása. Azonban szerencsére a srácok az anyag végére összekapják magukat, a lezárás előtt hangzik el az eddigi legszebb Capsize dal, a This Song Made Me Think Of You.

Sem a dalszövegek, sem pedig dallamok nem ígérnek álboldogságot, sem pedig reményt. Ez az album a mély érzelmek, fájdalom és depresszió magával rántó bemutatása. A zenekar az elvárásokat bőven teljesítette debütáló albumával, akik pedig most találkoznak először a zenekarral és a dalaikkal, azok érezhetik csak kicsit egyhangúnak a dalokat, talán picit fárasztónak is, az erős, dühös és karakteres vokál miatt. Akiknek viszont nem újdonság a kaliforniai banda zenei kínálata már az első meghallgatás során is feltűnhetnek a tipikus és meghatározó jegyek, amik kiemelik ezt az alakulatot azok közül a bizonyos „vadhajtások” közül.  Hatásos, egyedi és emlékezetes album a The Angst In My Veins! 8/10