Slaughter at the Engagement Party – I Killed Everyone, Will You Marry Me? EP

Ha visszatekintünk az elmúlt évek underground történéseire, elkönyvelhetjük, hogy a -core hullámok hazai visszacsatolásai azért eredményeztek kérészéletű kezdő zenekarokat, mert durva sarkítással a színtér önmagát taszította széthúzásba egy klikkesedő, féltékenykedő tendencia jóvoltából. Elvégre amint megjelent egy új banda, amely adott esetben tényleg kitűnt a többiek közül azáltal, hogy magasabb színvonalon adja el(ő) magát, az egyből pusmogós közutálat tárgya lett. És ugyanez a prófétasors vár a szegedi Slaughter At The Engagement Party-ra is.

Ez pedig azért van, mert az egy éve alakult zenekar tényleg olyan minőségi produktummal mutatkozik be a nagyközönség előtt, amely több éves intervallumban is párját ritkítja mind vizuális, mind tartalmi szempontból. De talán le is szögezhetjük, hogy másként nem is lenne érdemes kiállni a nagyközönség elé – hiszen amint kinyitjuk az igényes grafikával megáldott digipack kiszerelést (amely a kihajtható booklet mellett ajándék matricát is tartalmaz), már akkor csóválhatjuk a fejünket, hogy biztosan egy magyar bandával van-e dolgunk. A helyzet pedig csak fokozódik akkor, ha betesszük a lejátszóba a lemezt, mert ki kell mondanunk: deathcore-t ilyen színvonalon itthon még soha, senki sem játszott. Persze a cinikus (nem tagadom, bizonyos szempontból realista) hallgatóság egyből rá fogja mondani, hogy az alábbi, 18 perces felvételben nincs semmi plusz a nemzetközi színvonalhoz képest; holott éppen azt kellene észrevenni, hogy ezzel arányosan hiba sincs a felvételben. A jó magyar szokásnak tekinthető agyonenervált breakdownoknak, a gáz vokáltémáknak, vagy a mű-technikás gitármaszturbációknak nyomát sem lelni – az egész kiadvány egy okosan megszerkesztett precíziós gépezet, amelyben minden műfaji jellemzőből pont annyi van (a biográfiában említett post-hardcore-ból például éppen zérus), amennyire szükség van. Legyen szó energikus csordavokálokról; szélvész gyors reszelésekről; kíméletlen groove-okról; gitárdallamokról; vagy a hangsúlyos szerepkörben tetszelgő, valódi hangsúllyal bíró breakdownokról, egyszerűen nem találunk olyan fogódzót, amely alapján bánthatnánk a zenekart, mert egy egységes, kiforrott és valóban reményteli produktummal van dolgunk. Egyetlen negatívumként talán a dalszövegeket emelném ki, amelyek nem minden esetben bírnak valódi tartalommal a céltalanságba révedő káromkodásokon túlmenően, de ezt írjuk a fiatalos bizonyításvágy számlájára. Elvégre a Horror Choirs of the Crows vissza-visszatérő polifonikus örvénylése; a Rest In Pieces záró rap-betéte; vagy a Traitor Holocaust középponti gitárdallama mind-mind éreztetik azt az agressziót és erőt, amelyek hallatán el tudunk tekinteni az első szárnycsapások kósza határozatlanságaitól.

Összességében tehát nem is lehet mást mondani, minthogy a SATEP működése az itthoni kezdő zenekarok számára példaértékű lehetne, mert tényleg a semmiből kerültek elő, láttak egy kicsit a világból, és hazai pályán már most győztek. És bár való igaz, hogy a honi színtértől elvonatkoztatva kiemelkedő pluszt nem feltétlenül tartalmaz a kiadvány, mégis számolnunk kell a ténnyel, hogy a produkció annyira egységes (és ami a leginkább arcpirító, hogy a tagok maguk csináltak mindent, a hangzástól a borítóig), és annyira meggyőző, hogy már csak idő kérdése lesz az áttörés. Én megszavazom a bizalmat, különösképpen a pszeudo-Akela emlékezetű MySpace-re kedvcsinálóként feltolt új dalok hallatán.

10/7.