Set Your Goals – This Will Be the Death of Us

Az előzetes információk, netán a tracklist böngészése során már meg lehetett állapítani néhány dolgot: a dalok meghíztak, túlsúlyban vannak a 3-4 perces darabok, ami majdnem 10 perces hosszabbodást eredményezett a Mutiny!-hez képest. Ebből ugyebár azonnal arra lehet következtetni, hogy a srácok értek, de ez viszont pop-punkban nem feltétlenül jelent jót (erre majd később kitérek). A másik érdekesség a vendégénekesek száma, és neve: négy külső közreműködő is található a lemezen, és míg a műfaj másik idei nagyágyúján, a feature-ökben szintén bővelkedő Homesicken elsősorban tőlük idegen stílusú zenekarokból hívtak vendégeket, addig a SYG két pop-punk énekest, egy pop-punk gitárost, és egy hardcore frontembert hívott el, akik erőteljesen bele is szóltak a végső pontszámba.

A kezdésre nem lehet panasz, a címadó dal kiválóan sikerült, a végére pedig tökéletes a pop-punk egyik legfontosabb arcának, Vinnie Caruana-nak (ex-The Movielife, I Am the Avalanche) a beugrója, akinek első zenekara, a The Movielife volt a ’Goals egyik legnagyobb hatása. Ezt egy rövid átkötés követi, majd a Look Closer, ami a lemez egyik legjobbja, simán hozza színvonalban a Mutiny! legjobb pillanatait, egyedüli problémám vele a roppant klisés szövege (lassan megérthetnék a zenészek, hogy a brainwashed szó említése önmagában tönkre tud tenni egy dalt), de ezért kárpótol a lemez magasan legjobb dala, a banda eddigi turnéit megéneklő, és még Téglás Zolit is megemlítő Summer Jam. Hatalmas refrén, remek hangulat, a két énekes tökéletes kihasználása, tempóváltások, szóval minden, amiért a Set Your Goals a legjobb ebben a műfajban. És a lemez nem áll meg, jön a Like You to Me, melynek verzéi egyből az előző lemezt juttatták eszembe, refrénjei pedig azonnal ragadtak, szóval ekkor már igen széles vigyor volt az arcomon, hiszen hibátlan SYG-slágerek jöttek egymás után, tele lendülettel és emlékezetes megmozdulásokkal. És ezt a vigyort az albumról elsőként kikerült, rendkívül gyors és pörgős The Fallen… sem törli le. A The Few that Remain már alacsonyabb sebességre kapcsol, és jön a második vendégénekes, Hayley Williams az agyonsztárolt Paramore-ból. Nem tudom, hogy a belépője annak köszönhető, hogy tavasszal a New Found Glory lemezen alig lehetett észrevenni, és most kompenzált, vagy egyszerűen fél tucat címlap után ő már csak így tud becsatlakozni egy dalba, de tény, hogy ezt így inkább nem kellett volna (és ezt nem menti meg az sem, hogy a pop-punk az egyik „legvidámabb” zene). A sors fura fintora, hogy a Paramore-klónnak kikiáltott VersaEmerge énekesnőjének, Sierra-nak a felbukkanása a Homesick utolsó dalában kb. százszor jobban sült el, mint ez.

Ellenben sajnos történtek ennél rosszabb dolgok is: a következő két dal abszolút kilóg a lemezről, annak ellenére, hogy műfajukban slágernek számítanak. Csak épp a műfajuk nem azonos a zenekaréval. Az Equals egy kellemes punk dal, és annak ellenére, hogy a lemez egységét egyből megbontja, jobbnak számít a The Offspring teljes életművénél (a túlzó kijelentés miatt elnézést kérek mindenkitől, akinek még a Pretty Fly a csengőhangja). Ezt a lemez mélypontja, a hardcore-himnusz Gaia Bleeds (borzasztó cím) követi, amelyben a Turmoil Jon Gula-ja szerepel – pontosabban a SYG vendégeskedik egy Turmoil/Gula dalban, hisz a zene és a szöveg is Gula-t idézi (ami egy ’Goals lemezen a „hihetetlenül irritáló” kategóriát jelenti). Szerencsére a lemez nem megy át végleg abba, hogy Matték további műfajokban is prezentálják dalírói kvalitásaikat, inkább visszatértek ahhoz a zenéhez, amiben ők igazán jók, így még két dalon (és egy újabb átkötésen) át élvezhetjük a Set Your Goals „érzést”. A kettőből a lemezt, és Chad Gilbert (ex-Shai Hulud, New Found Glory) révén a vendégszerepléseket is záró Our Ethos sikerült jobban, amivel gyakorlatilag keretbe foglalják az albumot, hiszen ebben is egy, a Set Your Goals (és az egész műfaj) szempontjából roppant fontos arc szerepel.

Összességében tehát a Mutiny! szintjét sajnos nem éri el az új korong, pedig az esély megvolt rá: annak ellenére, hogy azt a hangulatot nyilván nem tudták volna hozni, de nem sok kellett volna egy újabb tökéletes albumhoz. Talán egy kis szelektálással (az Equals-Gaia Bleeds páros teljesen bónusz track kategória) ez elérhető lett volna, de felesleges ezen keseregni, hiszen a This Will Be The Death of Us így is az év egyik legjobb lemeze lett. A pontszámot illetően viszont gondban voltam, mert 10 igazi dal volt a lemezen, és ebből legalább 2.5 nem tetszett, de egyrészt ez így nagyon számtan, másrészt a többi nagyon bejött, így végül:

8.5/10