Sent By Ravens – Mean What You Say

A Tooth & Nail Records folyamatos mélyrepüléséről már esett szó, ezért is volt meglepő, amikor két éve leigazolták a Dél-karolinai bandát, akik a bemutatkozó klipjükkel rögtön megmutatták tehetségüket. A The Effects Of Fashion And Prayer című EP-jük ekkor már elérhető volt, amely az alternatív rock keményebb oldaláról fogta meg a dolgokat, így az ordítást és a keményebb kiállásokat sem hanyagolta. A bemutatkozó nagylemezükre két szám is felkerült innen, sajnos egy kicsit „elfogatlanodva és elkörömtelenedve”, hiszen a kiabálásokat szépen kivágta róla a kiadó, és jóval refréncentrikusabb zenét varázsolt az amúgy progresszívebb felépítésű dalokból. Az a tény pedig, hogy még így is 2010 egyik legjobb lemezét tették le az asztalra, csak az ő tehetségüket mutatja, így nem csoda, ha a tűkön ülés egy új szintre lépett az új albumot megelőző hónapokban.

A Mean What You Say ott folytatja, ahol az előző nagylemez abbamaradt. Nem akartak változtatni, hiszen senki sem várta el ezt tőlük, másodsorban pedig a lemezen hallható zenei változatosság van annyira magával ragadó, hogy tíz ugyanilyen album után se lehessen ezt nekik felróni. Aki az elején említett rádiórock hallatán a Nickelback-re asszociál, az erősen megkérdőjelezheti az előző mondatban említett zenei változatosságot, jogosan, azonban a Sent By Ravens nem elégszik meg a stílus adta sablonok majmolásával, olyan szinten nyúlnak bele más műfajokba, ahogyan a nyerstojásból egy kiadós szalonnás-hagymás rántottát szoktak készíteni. A két gitáros számára nem létezik üresjárat, mindig egymást felülmúlva színesítik a dalokat, akár emocore-szerű kiállásokkal, metálosabb szólókkal, vagy érzelmesebb, post-rock felé kacsingató „síró gitárokkal”. Hatalmas érzelmi töltetet adnak Zach Riner vokáljához, akinek a hangja enélkül is a színtér egyik legjobbja. Az első pillanattól fogva elvarázsol az a dallamvilág, amit a lemezen hallunk, és hiába a kicsit magasabb hangszín a színtéren megszokotthoz képest, egyszerűen így is beletép az emberbe minden egyes hang, így elérve azt a hatást, amit általában várunk egy ilyen albumtól.

A sablonosságot legfeljebb a dalszerkezetekben találhatjuk meg, illetve abban, hogy kicsit „kötelezőnek” érződik a lassú szám a „Never Be Enough” képében, ami az előző album „Salt & Light”-jához képest egy kicsivel gyengébben sikerült. Minőségileg talán vannak eltérések a dalok között, de iszonyatosan összetartanak és emiatt nem is tartom lényegesnek, hogy kiemeljek jobb vagy gyengébb tételeket (főként, hogy ez utóbbiból alig van). A hibátlan hangzás csak a sokadik meggy azon a tortán, amit bármilyen zenei stílus rajongónak bátran lehet ajánlani, mert ez senkinek sem fogja megülni a gyomrát. Egyetlen negatívum talán a rövidke játékidő, hiszen a 32 perc barátok közt sem egy világbajnok teljesítmény. Ettől eltekintve viszont méltó folytatást üdvözülhetünk tehát a Mean What You Say képében, amely a Red-hez hasonló felfogással érte el azt, hogy már most helyet készíthessünk neki az év végi listánkon: nem változtattak sokat az előző album hibátlan receptjén, inkább ráfeküdtek arra, hogy a dallamok újra ütősek legyenek, emellett pedig zeneileg is megtartsák azt a változatosságot, ami miatt magasan az egyik legjobb rockbandává nőtte ki magát mára a Sent By Ravens. A többieknek pedig nagyon magasra lett téve a léc és az elvárás, hogy az idei év a modern rock felvirágzásáról kell, hogy szóljon.

9/10