Russian Circles – Empros

Persze mindehhez nagyban hozzátesz az is, hogy a Geneva dalcsokrát egyedül a Station tükrében lehet értelmezni, mert amíg a zenekar első két nagylemeze még egymástól elkülönülve bírtak tökéletes és maradéktalan élményt biztosítani a hallgatóknak, addig a legutóbbi nagylemez minden korábbinál lecsupaszítottabb és feszültebb összhatást tanúsított. Elvégre a math rockból kölcsönzött elemek szinte végérvényesen összefonódtak a noise rock minden szabadságával, a post-hardcore színesítő eszközei (melyek az Enterre jócskán rányomták a bélyegüket) helyett az ambientbe nyúló elszállások és a szintetizátoros közjátékok maradtak fenn, és mindemellett olyan markáns módon eltolódott az arány a dob-basszus összhatás és a rigorózus riffek oldalán a könnyedebb megoldásokkal szemben, hogy mindemellett kissé egysíkúbban hatott a végeredmény is. Főleg, hogy ha igazán szigorúak vagyunk önmagunkhoz is – átlendülve a sznobizmus lehetőségén –, akkor is beláthatjuk, hogy a Russian Circles valódi karakterét csak és kizárólag az első két nagylemez alakította és formálta. Hiszen amíg az Enter nem csupán játszott az érzelmek sodrásával, hanem a lehető legváltozatosabb zenei eszközök bevonásával irányította is azt, addig a Station tudatos szervezése már maga után vonta mindazt a zenei szigorodást, ami azt követően a Geneván került átszabásra. És ugyanígy kell beszélnünk az Emprosról is, amit a kör kitágulásával az előző három lemez viszonyában kell vizsgálnunk, hiszen az Entertől az ambient-elemekkel való bánásmódot, a Stationtől a szigorúságot, a Genevától pedig a minimalizmust örökölte meg a negyvenegy perces anyag. Így hát ne is lepődjünk meg, ha ebben az ellentmondásos relációban az Empros is beleesett az önismétlés csapdájába.

Ugyanis akárhonnan is nézzük, a Russian Circles sem tud azzal újat mondani, ha saját arculatának meglévő vonásait panelesíti, márpedig az itt hallható hat dal kivétel nélkül erre a hatásra játszik rá. A kiadvány egyszerre kíván hátborzongatóan monumentális és terpeszkedően bölcs lenni, azonban ez a feloldhatatlan ellentét csak és kizárólag úgy tudta eddig egyesíteni a Russian Circles arculatairól kialakult képünket, hogy külön kezeltük azokat. Hasonló öngólt rúgott magának négy éve a Pelican is, amikor a City of Echoes dalcsokrával az Australasia morózus tartását és a ’The Fire légies egyszerűségét kívánták egyesíteni: és láss csodát, a szintén chicagói banda azóta sem találja a helyét sem a kiadóknál, sem a klubokban, és úgy általában a zene világában sem. Persze vétek lenne ördögöt festeni a falra, de akárhogy is nézzük, az Empros panelesített hatásmechanizmusai abszolút ártalmatlanok a sokadik hallgatás után is: csak és kizárólag azt hozzák, amit már megismertünk a Russian Circlestől, és azt is – az újdonság hiányából fakadóan – szürkébben, unalmasabban kapjuk kézhez. Ha ez bárkit is vigasztal, a zenekar még így is hozza mindazon karakterformáló erényeit, amelyek miatt valóban a színtér egyik legizgalmasabb bandájává váltak, ugyanis az egykori Botch-tag Brian Cook basszusgitáros és Mike Sullivan dobos összjátéka még mindig több mint pazar, ahogy a noise rockból merített effektek is képesek alapot biztosítani az atmoszféra megteremtésének, csak valahogy épp az a legnagyobb baj, hogy az Emprosnak nincs saját hangulata. Amikor már épp átadnánk magunkat a sodró feszültségnek, mindig megjelenik egy-egy csitítás, és amikor ebben kívánnánk elmerülni, valahogy céltalannak tűnik az egész: épp emiatt sugároz az egész dalcsokor tét nélküli lebegést és érdektelen feszültséget. A stúdiómunkálatok és a hangzás, mint olyan, természetesen igyekeznek árnyalni a képet, hiszen a Geneva produkciójában is közreműködő Brendon Curtis (The Secret Machines) a lehető legtöbbet igyekezett kihozni az egyes merengésekből, hogy a basszusgitárból sugárzó nyers erőről ne is beszéljünk, hiszen ez határozza meg az Atackla matekozását, a Batu sodrását, valamint a nyitó 309 örvénylését is.

Ám így is csak annyit jelenthetünk ki, hogy az Empros már egyedül az elfogult ínyencek igényeit fogja kielégíteni, hiszen a dalcsokor egésze érdektelen hatásvadászatba, továbbá hatástalan építkezésekbe torkollik. Ennek tükrében pedig a kiadó hiába igyekezett óvni a zenekart olyan szlogenekkel, hogy ez lesz a Russian Circles legkeményebb albuma, az igazságot mégis mind tudjuk: a zenekar a biztoshoz, a már kitapasztalthoz nyúlt, márpedig ez nem az a műfaj, és nem az a kor, amikor az ilyen lépés kifizetődően hatna. Ezt pedig tényleg csak azért sajnálatos kimondani, mert a chicagói hármasban eddig mindig több volt, mint a színtér többi képviselőinél, és ez az első alkalom, amikor a nyújtott teljesítmény már csak vitathatóan elégséges.

6,5/10