Rosetta – The Galilean Satellites

Röviden és tömören kb. annyi, mint amennyit a bevezetőben írtam. Még rövidebben és még tömörebben: művészet. S most itt a mindenféle pejoratív értelmezéstől mentes, nagybetűs Művészetről beszélek. Az anyag pedig a borítón található legutolsó festékpöttyig: A Mű. Elnézést a teátrális felütéstől, de olyan jó érzés látni, hogy ebben a pénzsajtoló, haszonleső, teljesítményorientált világban néha-néha csak-csak a partra képes sodródni minőségi anyag is a mindent ellepő mennyiségi guano mellett. Az ember érzi a különbséget. Érzi, hogy itt magán a projekten volt a hangsúly, és nem pedig a minél rövidebb idő alatt minél több pénzt való bezsebelésen. Viszonylag ismeretlen banda, no elvárások, megtehetik. Sokan mások a „-hetik” résznél akadnak el, ám végülis ez nem is baj, egy olyan világ, ahol mindenki Einstein-nek meg Mozartnak születik, nagyon unalmas lehet.

Nem is tudom igazán melyik oldaláról kezdjem el böködni írásom tárgyát, hogy minden impressziómat összeszedetten le tudjam írni. Kezdjük talán azzal, hogy these songs are about a spaceman, amit a hihetetlenül szép borító kinyitása után olvashatunk. Ez egy concept lemez, és hogy miről szól, az már ki is derült. Első körben egy űrhajósról valamint az ő utazásáról, a felszín alatt viszont a mérhetetlen magányról és kiszolgáltatottságról, amibe beleborzongunk minden egyes halálunkkor. Egy elhagyott szkafander vagyok, apró porszemek és unatkozó atomok karcolják kültakarómat, miközben magányosan, csendben sodródom a semmiben, és egy-egy csillagrendszer mellett lomhán elhaladva napszelek szaggatják, perzselik ízekre mindazt, ami még megmaradt belőlem. – térek vissza a zombulásból, de nincs mit tenni, a lemez nem enged. Be kell tenni újra és újra, míg végül tényleg megszűnök létezni a világ ezen részén, és nem marad egyéb belőlem, csak egy rossz irányba sugárzott rádiójel, amit soha nem fognak majd semmilyen vevőkészülékkel… Hát valami ilyesmi érzés az, amit az én szubjektív valóságomból kiváltott a lemez. Lassú léptekkel hömpölyög és elnyel a wall of sound.

Az első cd tulajdonképp egy jó kis experimentális space metal, sludge és doom(core) keveredése, a második pedig egy ambient/noise kombó, és ezzel már most érezhető a lemez eklektikája, pedig a legnagyobb poén még hátra van. A két cd-t ugyanis úgy komponálták meg, hogy két külön lejátszóból egyszerre hallgatva egy még pazarabb élményt nyújtson. Már a számok is erősen utalnak erre a lehetőségre, mivel a két lemezen másodpercre ugyanolyan hosszúak az azonos sorszámú dalok (az utolsó dalt nem számítva). Tehát gyakorlatilag 3 cd-t kaptunk 1 áráért, ami mondjuk pénzügyi oldalról is elgondolkodtató lehet, azt már ki se merem fejteni, hogy ezt mekkora ötletnek tartom (nagynak : ). A zenekar egyébként főbb hatásaiknak a Neurosis-t és az Isis-t jelölte meg (egy rakat másik zenekar mellett), és ez annyiban igaz is, hogy valószínűleg a két zenekar ismerőinek és kedvelőinek elnyeri a tetszését ez a duplacd is, de meg merem kockáztatni, hogy ez a lemez több, mint a két kultikus státuszban lévő zenekar munkássága egybevéve, és ez nagy szó. Kompozíció szempontjából pedig szerintem megközelít egy komolyzenei darabot is. Minden egyes bit és hang precízen ki van számolva, azonban még se tűnik matematikai képletnek az egész.

Mindenkit vár egy fantasztikus világ, amelynek a kapuja csupán két színjátszós korong.