Rosetta – A Determinism of Morality

A 2005-ös The Galilean Satellites egyfajta programadó lemeznek is tekinthető, hiszen az erőteljes koncepcióval szorosra fűzött dalcsokor megfogalmazta, érvényre juttatta az összes olyan alapvető motívumot, amelyek az azóta napvilágot látott Rosetta-kiadványokat is meghatározzák. A debütáló korong elsősorban asztronómiához kötődő, némi epikus keretet is képező dalszövegei aztán többé-kevésbé feloldódtak a Wake/Lift – szintén figyelemreméltóan koncepciózus – momentumaiban, amely már sokkal „földközelibb” tematikára épült. E vonulatba az ADOM is tökéletesen belesimul, hiszen a felvételek között is átívelő gondolatok mentén szerveződő utalásrendszer határozottan emlékezetbe idézi – és valamelyest tovább is építi – a korábbi lemezeken működtettet struktúrákat, valamint a szövegek és a zene által közvetített hangulatok szoros párhuzamosságát, egymásrautaltságát.

Ami viszont kétségkívül megújítása az eddigi gyakorlatnak: a sokkal tömörebb, intenzívebb előadásmód, a rövidebb felvételek (a címadó, egyben a lemezt záró tétel az egyetlen, amely a tíz percet is meghaladja), és a szinte végig vadul örvénylő hangáradat. A korábbi albumokon még oly jellemző, a játékidő jelentős részét kitevő lassú, instrumentális tételek lebegése itt most minimálisra szorult, helyettük a gyors tempójú, feszes témák uralják az összképet. Nem lett azonban így sem egyhangú, árnyalatlan a lemez, valamint a felvételek egymásba ívelése is kitűnően működik. A dalstruktúrákat viszont kétségtelenül a ritmusszekció határozza meg, sok esetben csak a dob és basszus hallható, olykor a háttérben egy könnyedebb, légies gitárriff kíséri a feszes, végig pumpáló ütemet. Mike Armine hangja pedig vitathatatlanul harmonizál a vad lüktetéssel, ugyanakkor gyakran támadhat az az érzésünk, hogy nehézkesen teljesíti a szövegekbe foglalt gondolatok autentikus közvetítését.

Ami pedig a lemez felépítését illeti, meghatározó, hogy a Release / Revolve / Renew hármasa középpontja, egyfajta kicsúcsosodása a teljes anyagnak – amelyet az egységes tematika is visszaigazol, hiszen e három szó, mint valamiféle koncentrált gondolatmag, számtalanszor elhangzik az album teljes hosszán –, így ezek köré szerveződik a többi felvétel is, mintegy felvezetésként, majd lezárásként. A lemezvégi tételhez érve azonban el is fogy a sodró lendület – ugyan tagadhatatlan, hogy az enyhe tempóvisszahúzás jót tesz a albumnak –, és megfogalmazódik a kétely, hogy minden precizitása, és elvitathatatlan élvezhetősége ellenére valahogyan – bár nem sokkal elmaradva az elődöktől – mégis alulteljesít a korábbi lemezekhez képest az ADOM, hogy habár kitűzött célját maradéktalanul teljesíti, mégis elvész a monumentálisság, a nagyra törés, amely jellemzője volt akár a The Galilean Satellites-nak, akár a Wake/Liftnek. Örömteli, hogy a Rosetta sohasem ismétli önmagát, és minden egyes kiadványával felülírja önnön céljait, másfelől pedig az elvárásoknak is mindig eleget tesz – így az ADOM is –, kételkednünk csupán abban lehet, hogy e harmadik lemezre öt vagy hat év távlatából vajon úgy fogunk-e tekinteni, mint a zenekar nevét kőbe véső első kiadványra?

7.5/10