Rise Above: 24 Black Flag Songs to Benefit the West Memphis Three

Az album egy különleges csavarral toldotta meg a feldolgozáslemezek hagyományait: minden dalt a Rollins Band játszott fel, ám majdnem mindhez más énekes(eke)t kértek fel, hogy minél „all-starabb” végeredmény szülessen, így végül kb. két tucat zenész rótta le tiszteletét a Black Flag előtt, és állt a három srác ügye mögé. A végeredmény ennek megfelelően elképesztően jó lett, hiszen mégis mi üthetné azt, mikor Tom Araya egy Black Flag dalt üvölt el? Talán csak az, amikor ezt Lemmy Kilmister, vagy épp Neil Fallon teszi. Henry Rollins (vagy Keith Morris) sosem arról volt ismeretes, hogy a stúdióban milyen fantasztikus énekesi teljesítménnyel dobta fel a ’Flag dalokat, így hiába nehéz nélküle elképzelni a vele kiadott számokat, azért azokhoz egy-egy hang még bőven hozzá tud tenni, így nem volt kérdéses a kiadvány létjogosultsága. Mivel a vendégek listáját nem egy kiadó állította össze, így csupa olyan énekest hívtak meg, akiknek nem csupán nem lógtak ki egy ilyen lemezről, de stílusuk vagy hangszínük miatt még érdekesek is voltak, így a Rise Above egy olyan album lett, amely kapcsán már a tracklistnél tudni lehetett, hogy nem fognak csalódni a hallgatók. Gyorsan tisztázza a korong, hogy milyen kaliberű előadók bukkannak majd fel, hiszen személyesen Chuck D vendégeskedik a Public Enemy-ből a zenekar egyik legnagyobb slágerének számító címadóban, ami után Keith Morris-szal jön a legismertebb KM-korszakos dal (teljesen feleslegesen), majd jönnek a nagy nevek: a kultikus sztárok (Iggy Pop, Exene Cervenka, Tom Araya, Mike Patton, Lemmy, Ice-T, stb.), a fiatalabb arcok (Corey Taylor, Cedric Bixler-Zavala, Jeff Moreira, Neil Fallon, Hank Williams III, stb.) és a Black Flaghez köthető emberek (Chuck Dukowski, Kira Roessler). Zeneileg többnyire a punk színtérről kerültek ki az közreműködők, bár ahogy látható, vannak metalénekesek és rockzenészek is, és ugyan általánosságban elmondható, hogy mindenki jól teljesít, de főleg az öregebb, markánsabb stílusú előadók alkotnak emlékezeteset (főleg Lemmy és Patton), bár a csúcs talán a záródalt jegyző Ryan Adams saját képére formált Nervous Breakdownja (az egyetlen dal, ami kétszer szerepel a lemezen).

Az elképesztő sztárfaktor és a közös ügy miatt valamivel érdekesebb lett ez a tribute lemez, mint a szintén 2002. október 8-án megjelent másik album (Black on Black: A Tribute to Black Flag), melyen hardcore és metalcore zenekarok, méghozzá nem is kis nevek (Converge, The Dillinger Escape Plan, Coalesce, Give Up the Ghost, stb.) nyúltak az alapzenekar klasszikusaihoz – apró különlegesség, hogy ez volt az első hivatalos dal, amelyben hallhatták a TDEP rajongói az új énekest, Greg Puciatót. 2006-ban az az összeállítás kapott egy bővítést is a Relgnition Records-os újrakiadáson: akkor a Zao, The Black Dahlia Murder, stb. feldolgozásait csapták az eredeti tracklisthez, de a csapatok stílusából adodóan igazán egyik tétel sem tett hozzá sokat az eredetihez.