Reverse the Curse – Hither & Yon

Ennek a zenekarnak szerencsére semmi köze a hulladék, de valamely szinten hasonló nevű Falling In Reverse gárdájához, sőt hálát adhatunk az égnek, hogy soha nem hallották ezt, a banda nevével szinte teljesen hasonlatos dalt az Escape the Fate nevű pózer-csapattól, s a wikipedia által poszt-hardcore-nak becézett „zene” helyett valóban poszt-hardcore vonalon mozgó zenekarok lemezeit hallgatták a középiskolai évek alatt. (Kis jegyzet, hogy a sors kegyetlensége miatt, a két, fentebb említett végterméket a börtöntöltelék Ronnie Radke köti össze, mindenki tenyere kérem, boruljon az arcába, köszönöm). Így hőseink – akik nem mellesleg mindössze három éve hagyták el a középiskola falait – egy olyan zenei jellemfejlődésen estek át fiatalkori éveik alatt, amely párosult a zenei műkedvelés mellett a zenei megnyilvánulások fiatalos, friss tárházával is, s az így szerzett zenei hatásokat az általuk kiművelt zenei tárházak oltalma alá hajtották. Azt pedig már Chuck Ragan óta tudjuk, hogy ha a zenét forró vízben szeretnénk forralni, akkor ahhoz bizony a rekedtes hang jelenléte elengedhetetlen – persze vannak tiszta megnyilvánulások is, lásd Small Brown Bike esete -, s talán a vokáljátékok ezen szintézise már színtértörvénnyé is avanzsálódott az elmúlt, több mint egy évtizedben, nem beszélve az ezzel párosult zenei sajátosságokról. A Reverse The Curse bemutatkozó lemeze pedig úgy szippantja magába a Hot Water Music magasiskoláját, hogy annak vázát próbálja feltölteni egy sokkalta inkább Small Brown Bike-ra jellemző kisugárzással – mind zenei tekintetben, mind a megmutatkozó tiszta ének vetületében -, illetve jóvalta rockosabb irányba történő elmozdulással, s így lesz mindenféleképpen a Hither & Yon a színtér egy nagyon színes, szerethető darabja.

Ahogy már említettem, egy jóval rockosabb összképet kapunk a Hither & Yon dalcsokrán, amelyet talán olyan zenekarokban kell keresni, mint a Jawbox – akiknek a Savory című számukat a Deftones is feldolgozta -, vagy említhető még az ugyancsak ’90-es évek washingtoni színteréről a jelenleg aktív és új dalokkal előrukkoló Seaweed. Akik amellett, hogy a punk rock és a poszt-hardcore keveredésének hangzásvilágát dominánssá tették a szerethető zenei megnyilvánulásaikban, még az akkor amerikai háztartások magnóiban egész álló nap csak dörömbölő grunge zenekarok – a Nirvana, a Pearl Jam, a tavaly újra összeálló Soundgarden, valamint az Alice In Chains – hatásait is magukba szippantották. A befolyások között találhatjuk kis mértékben a Quicksandet, a lassabb részeket átható Samiam gárdáját, de a rock irányultságot figyelembe véve a Handsome csapatát is, nem beszélve a Traindodge nevű teljesen elfeledett zenekarról, amely már 2003-ban kristálytisztán művelte a műfajt, mindössze a fentebb említett Chuck Ragan összetevő, jobban mondva a mocskos, kocsmai, rekedtes ének hiányzott a mennybe menetelhez. De ha ez még nem lenne elég, a csapat boszorkánykonyhájából 2008-ban megjelent Paths című EP is megmutatta valamelyest, árnyalatokban a Chris Wollard-féle utat, azon pedig már talán senki sem lepődik meg, hogy Chris bá The Ship Thievesen elkövetett munkája is egy Hot Water Music-féle szólóprojekt.

A Hither & Yon nyitótételeként szolgáló Beil, Book & Candle egy valamelyest középszerűbb dal a lemezről, amely tán átlagosnak tűnő „I love you” felütésével egy 1958-as, Oscarra jelölt hasonló nevű filmet idéz fel, s emellett a bűnösök kiközösítésének hagyományát is megidézi, hiszen annak mivolta is a „beil, book & candle” legendáján alapszik, amelyet a katolikus egyház fennállása során mindössze egyszer követett el a 9. században. Ezeken kívül egyébiránt az elszólást megfigyelhettük zenei környezetben a Mars Volta 2006-os lemezén is, amelynek Tetragrammaton tételében a következő sor hangzott el: „We summon by candle, by book, and by bell.” Emellett zenei referenciák között találhatjuk még a The Rolling Stonest, valamint John Lennont is, ha az irodalmi szempontok között a teljesen ismeretlen Shakespeare-t nem is említjük. A szolid gitárriffeket magába burkoló dal egy félrevezető elmozdulás a lemez elején egy meredekebb irányba, hiszen bármennyire is áll jól a lágyabb kezdés egy albumnak, a dalcsokor tételeiben felszabaduló bombát én személy szerint egy keményebb tétellel nyitottam volna meg, mert az olyan szentimentális energiákat felszabadító tételek, mint a nyitányt követő Kilroy Was Here, Bathers kettőse egy férfiasabb, mocskosabb irányt mutatnak. Különösen érdekfeszítő a ’Kilroy tételben történő precíz, dalszerkezet szempontjából történő építkezés, hiszen a dobot és basszusgitárt központosító dal egy nagyon extrém katarzisba torkollik, amelybe egy poszt-hardcore dalnak tartania kellene. A Bathers a lemez legjobb tétele, olyan hatások keveréke, amelyet a fentebb olvasható bekezdésben ecseteltem. Megjelennek benne azok az apró nüanszok, amelyek kiszakítják a zenekart a színtérről, a finom építkezés kikristályosodott műfajhasználatával – itt fontos megjegyezni az ezekhez tartozó hangszerhasználatot is -, és a punk, valamint poszt-hardcore gyönyörű, szívmelengető találkozásával. A Suplex Condenser Dispenser, valamint Serotonin kettőse csatlakozik a múlt hónapban már tárgyalt Daisy-érához – utóbbiban azért van bőven Seaweed is -, hiszen gitárjátékuk a Brand New legutóbbi lemezének hangulatát idézi, s ha ez nem lenne elég apró Balance & Composure hatásokat is felfedezhetünk bennük, nem beszélve a nagyok, a Hot Water Music és a Small Brown Bike ritmusszelekciójáról.

A The Space In-Between és a Seasons újabb keményebb nóták a lemezen, s ha merész akarok lenni, akkor kis módosítással akár egy Make Do and Mend lemezen is bátran elférhetnének, kiváló gitár/dob témáiknak, dalfelépítésüknek, valamint szenvelgős kisugárzásuknak köszönhetően. Talán ennek a komor és sötét atmoszférának is betudjatóan – főleg annak, amely a Seasonsben uralkodik – lesz a lemez ennek a része a leghallgathatóbb és a leginkább olyan, amely magába szippantja az embert, hasonló cipőjű szindrómában szenvedve, mint amit a Daisy idézett elő az elborult sötétségével. Természetesen a párhuzamot csak a felülkerekedő érzésre értem, azonban pont ezután következik a To Dig A Hole – a véletlen műve? -, amely újra a Sainthood Reps kritikában említett Daisy-éra alá tartozik bandák/dalok sorát erősíti, s amely azonosul a verzék alatt Jesse által megteremtett vokáltémák sajátosságaival is. Az utolsó szakaszban meglepetésként érhez bennünket a rendkívül dallamos Frail Heels, de olyan zenekarok tudatában, mint a Small Brown Bike és a Hot Water Music talán nem érthet bennünket meglepetésként az eszeveszett tempó, valamint a punk-szintű időtartamra zsugorított menetidő, amely célszerű is, hiszen így képes keményet ütni egy lassabb tétel után. A lemez lezárásaként szolgáló Northwind & The Sun, valamint Emitter kettőse igyekszik a korong rock attitűdű zsigereit jobban felforgatni, s azokat kiemelni a lassabb témák modern rock elemekbe itatott köntöst kaptak, ami valljuk be nagyon jól áll nekik. Persze így valamelyest ellentétes pólusokra kerül a lemez, nem kap igazán keretes lezárást, de valamelyes én örültem, hogy a dalcsokor végére tovább színesedett az amúgy is tarka zenei paletta, amelyet a srácok letettek az asztalra.

Természetesen nem lett tökéletes a Hither & Yon, de nagyon sok potenciál lakozik benne apróbb hibái ellenére is. Mindenesetre a színtérre bizonyosan nem fog hatást gyakorolni, megteszik azt majd a – ha lehet ilyet rájuk mondani – „nagyok”  albumai, de ettől függetlenül nem kell kétségbe esniük, egy viszonylag alacsony létszámú zenei színtéren még sokra is vihetik, ha akarják. Azonban ehhez kell számukra egy megfelelő fokú promóció is minden fórumon, hátha kapnak egy kis figyelmet, hiszen megérdemlik. Mert ez egy nagyon erős debüt volt, s ráadásul még mindig mocskosul fiatalok. Bravó!

8/10