Red – Release The Panic

Márpedig ők mindenképp újat akartak csinálni, hiszen a Linkin Parknak is bejött a jó kis elektronikus popbetétekkel tűzdelt rockzene, hát nekik miért ne sikerülhetne?  Kezdésnek megszabadultak Rob Graves zenei producertől, aki olyan középszerűnek ható bandákból is slágergyárt (ezzel együtt csodát is) csinált, mint a Wavorly vagy a Pillar. Helyette megkapták a produceristenségnek számító Howard Benson-t, aki ki se lát a munkából, így valószínű nem is tudott annyi időt tölteni a srácokkal és a lemezzel, mint mondjuk Rob. Valószínűleg ez volt az első hibás lépés. A második a már említett elektronikus majomkodás, amely ugyan nem olyan mértékben jelenik meg az albumon, mint a Linkin Parknál, de idegesítő ez a sok szürcsögés és zizegés már első hallgatások után is. A sor ezzel nem ér véget, hiszen sikerült a jó kis mocskos, de mégis szépen folyó gitárokat felcserélni erre a semmitmondó pop-rock hangzásra, amelynek se teteje se alja, de legalább úgy szól, mint minden második bandáé a stílusban. Ezzel együtt a dalok is sokkal sekélyesebbek lettek: mind szövegileg, mind dallamilag, egy semmitmondó, innen-onnan összelopkodott album lett a Release The Panic. Michael sem használja ki a lehetőségeit olyan mértékben, mint ahogy az elvárható lenne, emellett pedig alig sikerült épkézláb refréneket összeizzadnia, legtöbbször csak azt a fajta pattogós, vidám dallamokat erőltetik, amelyek messze alulmúlják bármelyik korábbi dalukat.

Az album első fele olyan mértékben teszi tönkre a Redről eddig kialakított képet, hogy utána nehezen fogjuk tudni összeszedni magunkat a kicsit kellemesebbre sikerült második részre. A felesleges keménykedés (ami persze nem is működik a gyengén megszólaló gitárok miatt), a borzalmas refrének, vagy a Damage elején hallható elektronikus szórakozás (amelyet valószínűleg még a KoRn is szégyellne) egyszerűen csak elveszi a kedvét az embernek a továbbhallgatástól. Az első értékelhető dal a Hold Me Down képében érkezik meg, amely már előzetesen be lett promózva és ugyan akkor is legyintett rá a többség, hogy a lemez végén jó lesz az levezetésnek, de most mégis ki kell emelni, mert szinte megmenti attól az albumot, hogy öt szám után kidobjuk a kukába. Innentől egy kicsit javul a helyzet, de a Glass House-on kívül (ami egyébként mentségükre legyen mondva egy vérbeli, zseniális Red dal lett) alig van bármi, amit érdemes lenne kiemelni.

Borzalmas szájízt hagy maga után a Release The Panic, főleg ha még a Deluxe változatra ráerőszakolt dubstep feldolgozásokat is meghallgatjuk. Minden lemezen ígérgették a változást, amely úgy tűnik itt meg is történt. Az eddig sem túl bonyolult zenéjük most egy olyan primitív irányt vett, amely sem zeneileg, sem tartalmilag nem ér fel az előzményekhez. Alig hallani az – előző albumokon domináns szerepet magára vállaló – vonósokat, hiányoznak az olyan dalok, amelyek úgy tudtak slágeresek lenni, hogy mellette nem érződött a megfelelni akarás a „nagyközönség” számára. Persze reménykedhetünk, hogy a legközelebbi lemezen visszatérnek a gyökerekhez, de amíg a Sony áll a hátuk mögött, addig jelentős javulásra nem nagyon számíthatunk. Persze ne nekem legyen igazam.

4/10