Pyrithion – The Burden of Sorrow

A legnagyobb aggodalom egyébként pont Tim Lambesis személyét övezhette, mert nem az a tipikus death metal énekes, és eléggé ijesztő is, amikor a nyitószám első 20 másodpercében hallani az énekhangján a porszívó effektet (ami rossz kezekben rengeteget tud rontani az összképen), de hosszútávon nem idegesítő, sőt, kifejezetten jó teljesítményt nyújt Tim, torzítás ide vagy oda. A show-t azonban így is a gitáros osztag viszi el: Ryan Glisan már bizonyított az Allegaeonban (és ha már itt tartunk, az újgenerációs death metal gitárosok közül ő az egyik legjobb), és Andrew Godwin sem akar elmaradni mögötte, ami azt eredményezi, hogy ez a tizenegy perc főleg abból áll, hogy az ember a fejét kapkodja. Nem a tempó észvesztő (bár abban az a pár pillanat, amikor teljes sebességgel darálnak a srácok, le tudja tépni az ember fejét), hanem mert néha igencsak komplex témákat lehet felfedezni. Viszont egyáltalán nem a féktelen technikázásról szól az anyag: inkább egy kicsit progresszív éllel közelítik meg a dolgot, körülbelül a Nile és az Hour of Penance közé lehet elhelyezni a Pyrithiont, ha előbbiből kivesszük az Egyiptom-mániát, utóbbiban pedig csökkentjük a ritmust (bár legutóbbi lemezük alapján mintha ők is törekednének erre). Ugyan nem valami egyedi ez az egyveleg, és simán rá lehetne sütni, hogy egy standard brutális death metal EP-ről van szó, de bizony rengeteg fogós riff van a három dalban, és ez a remek technikai kivitelezéssel (a Burdent feldoboló, és amúgy a The Breathing Processből már ismert John Paul Andrade nagy tehetségnek tűnik a három szám alapján, bár nincs állandó tagként feltüntetve), illetve a közel hibátlan hangzással egy roppant ígéretes kezdést eredményez. Lehet, hogy a Pyrithion most egy ideig háttérbe szorul majd a tagok egyéb elfoglaltsága miatt, de egyáltalán nem volt hiba belekezdeni, és többnek kellene lennie, mint egy mellékes projektnek.