Protest the Hero – Scurrilous

A fiúk előző, Fortressre keresztelt albumáról már beszámoltunk, így sok újdonságot nem lehet elmondani az olvasóknak: a fiúk a Keziával csaptak bele az állóvízbe, és a második lemez hangjaira gyűlt oda a legtöbb csodáló, a Scurrilous feladata így „csupán” az volt, hogy fenntartsa a színvonalat. Persze minden albumtól újításokat, meg fejlődést kellene várni, de egy Besenyő Pista-féle „noormális?!” gyűlne fel az ember hangképző szerveiben, ha ezt valaki Rodyéktól várná el: a fiúk már kialakítottak egy előremutató, technikás, de mégis dallamos, és legfőképp jellegzetes hangzásvilágot, amiben még bőven van kiaknázható lehetőség. A saját bevallásuk szerint progresszív metal és metalcore hatásokat elegyítő zenéjük így nem is változott.

Ha túllépünk a szokásosan extravagáns borítón/festményen, fülön is vág minket a felismerés, hogy a srácok még mindig érzik, mennyire dallamosan, könnyeden és slágeresen is lehet progresszív metalt játszani. Ebben a saját maguk által kialakított közegben végtelenül otthonosan mozognak anélkül, hogy biztonsági megoldásokat hallhatnánk ki a dalokból – más kérdés, hogy nem nagyon hagyják el a világukat, így akik eddig sem szerették azt a lovagmetal beütést, ami kétségtelenül fellelhető a zenéjükben, azok most is addig fognak rohanni, amíg egy Sikth albumba nem botlanak. Ugyanez elmondható Rody hangjáról is, aki talán még többet áriázik, de vannak annyira kreatív énektémái, hogy ez ne menjen át se Jonny Craig-féle monotóniába, se Craig Owens-féle fülsértésbe, hanem sokkal inkább hozzátegyen a zene „epikus” mivoltához (lehet, hogy a személyesebb szövegek miatt, de az eddigieknél szenvedélyesebb a lemez). Ezt a nem sokat teketáriázó nyitó dalban, a C’est La Vie-ben is elcsíphetjük, ami rögtön az egyik legnagyobb slágerük is, és az album csúcspontjai közül se lehet kihagyni az „and the trains were fifteen minutes late” sort, vagy épp a gyönyörűen tekergő gitártémákat. A kezdés amúgy hihetetlenül erős, a Hair-Trigger ugyanis már az anno Kezia szerepét játszó Jadea Kelly nélkül is telitalálat (főleg, hogy egy „szerelmes dal”), de az énekesnő visszahozása az album egyik legjobb húzásaként sül el. Az amerikai alternatív rock/poszt-grunge színtér valószínűleg áldozókéssel állna Chad Kroeger mögé, ha legalább olyan szövegeket tudnának írni, mint a „Her heartbreak on my skin and her scent on my fingers / Her taste is on my mind, it constantly lingers”, az „I wrote a goddamn love song to praise everything I hate” felkiáltás, vagy mondjuk a dal utolsó, Jadeával közös, hátborzongató verzéje.

Annyiban igazat lehet adni a kritikusoknak, hogy talán kevesebb az emlékezetes momentum, de pl. a Tandemben vagy a Moonlightban ezek egyszerűen máshogy vannak „kódolva”: nem csúcsig húzott, és ott ellőtt, pengetőt nem kímélő témák adják most a legjobb pillanatokat, hanem sokkal inkább az énekben és a szövegekben (ilyen téren szintet lépett Rody és Arif) rejlenek ezek, így értelemszerűen több és mélyebb hallgatás után bukkannak csak elő. De azért nem fejlődtek vissza a fiúk zeneileg, csak már megszokta az ember füle a 120. Fortress-hallgatás után ezeket az übertechnikás témákat – persze még mindig van gyönyörű pillanatok, ahogy mondjuk a Tapestry seggrázós kis felütése átcsap standardebb PtH megoldásokba, vagy ahogy a Dunsel két perc alatt kiépül a zseniális refrénig. A végére egy picit összefolynak a dalok első hallásra, de a Termitesben, vagy a Tongue-splitterben ugyanúgy találni bőven kapaszkodókat, a Sex Tapesszel pedig talán még a legszőrősszívűbb hallgatók is ki vannak békülve, az egyedüli probléma a lemezzel csak az lehet, hogy néha talán túl konkrétan bukkan fel a Fortress témavilága.

Újabb kivételesen jó albumot hozott ki Kanada jelenleg talán legjobb zenekara, háromból három pedig egy olyan arány, ami előtt mindenképp fejet kell hajtani, főleg, hogy sosem csapnak át kínos erőlködésbe, komolytalan hozzáállásuk és humoruk könnyen csúszó, de mégsem sekélyes anyaggá ragasztják össze a tíz dalt. Az év eddigi magasan legjobb anyaga, és amilyen megbízható brigád, 2014-ben jön a következő remekmű. Én várom, a metalnak nagy szüksége van rájuk.

9.5/10