Protest The Hero – Volition

A nagyszerű hangulattal felruházott Kezia ugyan már szinte mindent tartalmazott, amiért a Protest The Hero neve említést érdemel, mégis a Fortress jelentette az igazi áttörést, pillanatok alatt megsokszorozva a csapat rajongóinak számát. Ráadásul teljesen megérdemelten történt mindez, hiszen a második nagylemez csaknem minden téren kellő fejlődést mutatott – a korábban megszokottnál sokkal inkább előtérbe helyezett gitársávok, melyekbe más zenekarok teljes életművét kenterbe verő mennyiségű ötletet zsúfoltak össze, felszívta azt a sok-sok ezer technikás témára vágyó fiatal zenészt is, akik az élvezetes hallgatnivaló mellett megfelelő mértékű kihívásra vágytak. A zenekar tagjai pedig hihetetlenül őszinte és szerethető benyomást keltettek, kétes fantáziájukat demonstráló videoklipekkel álltak elő, de a színpadon is tökéletesen hozták azt, amit a stúdióanyagokon már megszerettünk– bár némelyik koncert előtt a kelleténél több Green Day lemezt „hallgattak meg”. Ilyen előzmények után a következő korong felé óriási elvárásokat támasztott a világ, és bár az eredmény hasonlóan színvonalas lett, valamiféle megosztottság mégis megfigyelhető volt a rajongók körében. A Fortress fókuszában a hangszerek, azon belül is főként a gitárok álltak, a Scurrilous pedig egy jóval homogénebb környezettel próbálkozott. Hasonlóan izgalmas témákat rögzítettek, ám kevésbé tolták az arcunkba, az egész sokkal egységesebben hatott, ráadásul Rody feladatköre is sokkal inkább szem elé került – és ugye vele még ennyi év után sem volt képes kibékülni a hallgatók egy bizonyos szegmense. Ezek után a legnagyobb kérdéssé az lépett elő, vajon legközelebb merre fogják billenteni a mérleg nyelvét, ha fogják egyáltalán?

A Scurrilous összetett, komplex megszólalásával ugyan a Volition többé-kevésbé rokonszellemben készült, mégis sikerült visszakanyarodni annyira a korábbi hangzásvilághoz, hogy ismét sokkal kivehetőbbé és jelentősebbé lépett elő a hangszeres szekció. Ez pedig nagyszerű hír, hiszen Luke és Tim egész egyszerűen elképesztő dolgokat művel. Az évek során olyan mértékben összeszoktak, hogy tökéletesen képesek kiegészíteni egymás játékát, a feljátszott riffek mennyisége és minősége pedig végig az egekben van – valószínűleg a hasonszőrű bandák gitárosai között öngyilkossági hullám várható a lemez végighallhatását követően. A korong tizenegy tétele az elejétől a végéig óriási mértékű energiáról, megállíthatatlan lendületről árulkodik, természetesen most is borzasztóan változatos megoldásokkal megspékelve. Ennek köszönhetően talán az egyik legtöményebb albumot köszönthetjük a Volition személyében, ám a lehető legjobb értelemben: nem ahhoz kell többször meghallgatni ezt a lemezt, hogy beszippantsa az embert, mint egy kevésbé jól sikerült alkotás esetében; sokkal inkább azért, minél inkább kiismerhesse precízen elrejtett titkait. A technikázás tehát rendben van, de persze már nem ez az első alkalom, amikor eltalálták a helyes arányt a nyakatekert megoldások, és a másodpercek alatt megszerethető dallamok között, hiszen minden komplexitása ellenére most is egy rakat dallamos téma került a korongra. A számok felépítése is rendkívül kifinomult, végig átgondolt szerkezetek jellemzőek – az olyan visszakacsintások, mint az Animal Bones Fortresses utalása pedig a csapat összes korábbi ismerőjének kedvesek lesznek.

Melyik az a pont a Protest The Hero esetében, ahol a legtöbben képesek elhullani, az összes jobbnál jobb ötlet ellenére? Természetesen Rody Walker és a meglehetősen egyedi orgánuma. Sokan képtelenek megbarátkozni viszonylag magas hangszínével, valamint az ezt teljes mértékben kihasználó megoldásaival. Azonban emiatt igazán kár lenne a negyedik nagylemeznél siránkozni, egyrészt, mert szinte biztosan várható egy instrumentális kiszerelés is, másrészt Rody megoldásai talán még megdöbbentőbbek, mint gitáros társainak agyszüleményei. Az csak egy része a dolognak, hogy az eddigi legváltozatosabb énektémáit hozta össze, kivétel nélkül megjegyezhető, elsőre dúdolható, slágereket megszégyenítő megoldások ezek. A dalszövegek a szokásos kissé elvont, elborult vonalat követik, Jadea Kelly gyakori felbukkanása pedig külön öröm lesz sokak számára – de sok más vendég hangja is felcsendül. A dicsérő szavakat pedig még hosszú bekezdéseken át lehetne folytatni. Ezek után remélhetőleg egyértelmű, a lemezzel a legnagyobb problémánk bizonyára csak az lehet, hogy kiválasszuk a három potenciális borító közül azt, amelyiket legtöbbet szeretnénk bámulni az elkövetkezendő hetekben. Aki persze nagyon szeretne, egészen biztosan képes lesz belekötni, de vannak olyan esetek, amikor erre semmi szükség. Mint most. Ha pedig valaki ezek után véletlenül megkérdezné az utcán, milyen is egy jó, technikás elemekkel megtűzdelt progresszív metál lemez 2013-ban, a Volition lehet az egyik helyes válasz: hát ilyen. 10/10