Pro-Pain – Absolute Power

5039

Tracklist:

01. Unrestrained
02. Destroy The Enemy
03. Stand My Ground (feat. Schmier)
04. Road To Nowhere
05. AWOL
06. Hell On Earth
07. Divided We Stand
08. Gone Rogue (I Apologize)
09. Rise Of The Antichrist
10. Hate Coalition

Hossz: 37:13

Kiadó: Regain Records

Webcím: Ugrás a weboldalra

Egyszer hallottam egy gúnyos megjegyzést, miszerint a Pro-Pain a hardcore színtér Motörheadje, ám az alábbi megállapítással két oknál fogva sem értek egyet. Egyrészt a zenekart (függetlenül attól, hogy hőseink New Yorkból jöttek) már jó ideje csak vitathatóan sorolhatnánk be a valódi hardcore bandák közé, és ha nem képviselünk ilyen radikális – ám kellő valóságalappal bíró – álláspontot, akkor is elmondhatjuk, hogy hőseink almája igen messzire gurult attól a bizonyos fától. Másrészt a srácok legutóbbi lemeze is épp elég változatosságot hordozott ahhoz, hogy ne írhassuk le a 18 éve működő, egyben tizenkettedik nagylemezénél tartó bandát. Főleg azért, mert ahogy a No End In Sight előrevetítette, úgy az Absolute Power beteljesíti az évek óta folyamatosan zajló szintézist, amely a hardcore/punk, valamint a metal elemei között játszódik le.

Ugyan a politikailag mindig nyílt és szikár üzenetet közvetítő zenekar bizonyos szempontból tényleg állandóságot képvisel (például olyan vágyálmaim már rég nincsenek, hogy valaha is megjelenjen Pro-Pain album egy esztétikus borítóval), az Absolute Power dalainak ismeretében mégis megérthetjük az elmúlt 10 év fokozatos eltolódását, amely a hardcore/punk elemeket magatartássá, míg a crossoverre alapozott, előbb thrash, utóbb már szinte mindenféle metal-hatást tényleges dalépítő elemmé formálta. Hiszen bárhonnan is néznénk, tényleg erről van szó: a Pro-Pain áttörte saját hosszmértékének korlátait, és – mintegy kapuzárási pánik formájában – elmerült a kapkodó kísérletezésekben. Így az Absolute Powert bátran nevezhetjük a zenekar eddigi legmetalosabb lemezének is, mind a hatáselemek mennyiségét, mind azok sokszínűségét tekintve. A 38 perces album jóformán már csak kiállásának szigorában képvisel bármilyen hardcore-közeli, vagy annak csúfolható attitűdöt, hiszen a zeneiség az utóbbi két évtized metal-hangzásából szemezget. A nyitó Unrestrained szigora ugyan kellő tekintélyt parancsol a továbbhallgatáshoz, ám a vaskos groove-okból, és törzsi betétekből érkező Destroy The Enemy már módszeresen idézi az új idők Pro-Painjét. A Destruction-atyaúristen Schmier vendégszólójával tarkított Stand My Ground egy standard thrash-gyalu, míg az azt követő Roads to Nowhere erős pszeudo-Pantera hatásokat jegyez, különösen az Anselmo-ihlette énektémákat illetően. Az AWOL kórusokkal, és erősen retrospektív elemekkel tarkított sodrása kétségkívül a lemez csúcspontja, az utána következő, újfent törzsi bátorsággal építkező, ám blastbeatekkel és ízes szólókkal megtoldott Hell On Earth pedig szintén az emlékezetes pillanatok közé sorolandó. A Divided We Stand újfent a banda valódi hardcore/punk gyökereit kívánja megtalálni – bár a refrénértékű gitárjáték ezt kétségkívül tönkre is teszi –, míg a kislemezes Gone Rogue újfent a (zenekaridegen) schlagerek közé sorolandó; ebben Gianni Pontillo (Pure, Inc.) és Inga Pulver vendégszereplése is közrejátszik. A Rise Of The Antichrist olyan, mintha kukába hajított Soilwork témákból eszkábálnának össze egy látszat-thrash nótát, a záró Hate Coalition reszeléseinek, valamint blastjeinek és csordavokáljainak köszönhetően a lemez legszigorúbb szerzeménye – kétség sem férhet hozzá, hogy az új dobos, Ricky Halverson (Cellador) nem egyszer bizonyítja rátermettségét.

Ugyanakkor még így is el kell mondani, hogy az új Pro-Pain lemez valahol épp az önmegtagadás teljes beteljesülése, egyben a régmúlt hitelesség teljes elvesztése. Mert való igaz, hogy lemezről-lemezre haladva egy következetes folyamattal volt dolgunk az elmúlt 18 évben is, ám az Absolute Power csak egyetlen dologra lesz jó: hogy elveszítse a régi híveket, és hogy azok helyére újakat szerezzen – a kettő együtt garantáltan nem fog működni, de ez lemérhető lesz majd a Rockmaraton színpadán is. Így ha azt vesszük, a Pro-Pain új albuma egy minden eszközében korlátozott, másodligás és panelrakosgató metal-lemez, amely funkciójához hűen okoz majd kellemes perceket az arra fogékony hallgatóságnak, hiszen dalaiban és kiállásában is erősebb elődjénél. De ez nem jelenti azt, hogy mindennapi betevőről lenne szó, így a pontszám inkább a változatosság minőségtől független tényének, a progresszió kiteljesedésének, valamint a dalokban rejlő, szerethető témáknak szól, mintsem a zenekar valódi, értékelendő teljesítményének.

10/5.