Periphery – Periphery II: This Time It’s Personal

A bemutatkozó anyag óta eltelt két év során meglehetősen sok időt töltöttek a stúdióban a srácok, megéltek néhány tagcserét, nyilatkozatokat tettek a készülő albumokról, de csak nem akart megjelenni a második felvonás. A várakozásnak ezennel szerencsénkre vége, mindenki megbizonyosodhat saját fülével az eredményről, amelynek hossza ismét közel végtelen, tömény hatvankilenc perc – a speciális kiadás, két bónusz számával pedig bőven hetven perc fölött van. Azzal feltehetőleg mindenki tisztában van, hogy az album jókora részét ismét Bulb számokból kölcsönözték, mégis tekintsünk most el a szerzemények eredetétől. Ennek oka egyszerű: most a Periphery név alatt kell bizonyítaniuk, egy egységes és élvezetes album képzetét megteremtve, nem pedig egy-egy teljesen elkülönülő, instrumentális alkotásként.

Az egyik legészrevehetőbb dolog egyértelműen Spencer Sotelo énekhangjának óriási fejlődése, illetve helyenként változása. Már az első néhány számon túlesve érezhető, hogy új technikákat sajátított el, sokkal izgalmasabb és szokatlanabb témákra képes. Helyenként (Facepalm Mute, Froggin’ Bullfish) ezek kísértetiesen hasonlítanak a Protest The Hero frontemberének jellegzetes megoldásaira. Egyetlen probléma talán a kiismerhetőség, illetve sablonosság kérdése lehet egyeseknél, a tízedik szám környékén már erősen megjósolható, hogy egy váltás után milyen énektéma következik. Összességében mindenképpen óriási pozitív csalódás. Persze a többiekről sem feledkezhetünk meg: a hangszerek minősége és megszólalásuk az első album során jól belőtt vonalat követik, továbbra is letisztult, laboratóriumi körülményeket sugalló hangzást kapunk. Az alapvető stílusuk természetesen megmaradt – a rájuk jellemző pattogó ritmusok, kezdések, éles váltások -, de észrevehetően törekedtek olyan számokat beválogatni, illetve írni, amelyekben megvan az új, valamint szokatlan ötletek varázsa. Nem egy olyan riff lelhető fel a korongon, mely elsőre meglepő az első album tükrében, érezhetően kísérleteztek új megoldásokkal, elkerülve a stílus rákfenéjét, a monotonitást és az önismétlést. Ez részben sikerült is, azonban a lemez hossza miatt az első ismerkedés során érdemes valóban rákoncentrálni, mert háttérzeneként könnyen egybefolyhat egy-egy dal, emiatt pedig kár lenne veszni hagyni az albumot. A gyakori elektronikus betétek, lezárások itt is jelen vannak, egy külön átvezető is született (Epoch), de olyan érdekes bevezető sem ritka, mint a Have A Blast eleje. Ahogy már említettem, a gitárjátékba továbbra is lehetetlen belekötni, hozza a megszokott technikás és tört ritmusú ütemeket. Nem feledkezhetünk meg a három vendéggitáros szólójáról sem (az egyikük például maga John Petrucci), tovább színesítve az amúgy sem elhanyagolható megoldásokat. A basszusgitárról ezt sajnos nehezebb kijelenteni, de ez nem az ügyetlenségből, sokkal inkább az alig kivehetőségből adódik. Matt Halpern a dobfelszerelése mögött ismét kiütötte a kötelezőt, tökéletesen követi a legbonyolultabb gitártémákat is – azonban én örültem volna, ha többször megcsillanthatta volna zsenialitását, mint például az Erised kiállása során. A lemez atmoszféráját sikerült belőni, egységes képet fest az elejétől a végéig. Azonban bármilyen hihetetlen, ez a rendkívüli egység is hozzájárulhatott a helyenként előtűnő monotonitáshoz. Bármennyire is jól sikerült a lemez, vélhetően megosztja majd a hallgatókat. Hogy miért? Rengeteg bejáratott megoldást alkalmaztak, sokszor már előre tudhatja az ember, hogy egy pattogó riff után, egy megszokott váltással átcsap elektronikus leállásba a szám. Ez az önismétlés pedig apadó figyelemhez vezet, elég csak visszaemlékezni a Soundcloud lejátszásokat jelző számainak csökkenésére az egyes zeneszámok mellett, amely tükrözi, mennyien vetették bele magukat az albumba, és mennyivel kevesebben jutottak el a végéig.

Azonban érdemes néhány esélyt adni a lemeznek, abban az esetben is, ha az első találkozás nem volt igazán mesébe illő. Persze sokaknak még akkor is megüli a gyomrát a monotonitás, de ha kiismerik, és ezáltal megszeretik a számokat, a hosszúság is inkább örömet fog okozni, mint bánatot.  Összességében tehát egy jól sikerült albummal van dolgunk, aminek hallgatásához kell egyfajta mentalitás, viszont ha ez megvan, nem okoz majd csalódást.

8/10