Pennywise – All or Nothing

A punk rock sosem volt egy eklektikus műfaj, így a főleg az Epitaph és a Fat Wreck tengelyében uralt leágazás a ’90-es években tudott igazán kiteljesedni (Amerikában a nyugati part abszolút vevő volt erre), s az ezredforduló után már nem is nagyon tudott túlmutatni az egyszerű szerkezetek, a 4/4-es ütemmutatójú ritmikába való beletemetkezések, a szűk akkordhasználat és a kvintezés halmazán. Kézenfekvő volt a pártolása viszont a műfajfúziók terén, az ezredfordulón történt egybeborulása a dallamos hardcore-ral (sőt hangyányit korábban), majd még azelőtt a skate punkkal viszont egészen új lehetőségek tárházát nyitotta meg a szabadságot kölcsönző műfaj előtt: összetettebb dalszerkezetek, gitártechnikai progresszió, sodródó, motiváló dallamvilág, amely „kivitte az embert az utcára”. A skate punk volt bizony az a műfaj, amely felváltotta a hisztérikusan imádott grunge-ot az amerikai deszkás szubkultúra képviselőinek a zenei eszköztárában, majd amikor Brett Gurewitz (Bad Religion) az Epitaph Records-zal végérvényesen megszilárdította a műfajt egy skate punk bázis kiépítésével, teljesen betört a köztudatba, s ennek a Pennywise volt az egyik zászlóshajója, most meg már a tizedik lemezüknél tartanak. Gyorsan megy az idő, nem? Rodney Mullen sem lesz már fiatalabb.

Téglás Zoli személye már alapvetően meghatározta a lemez előzetes várakozásait, hiszen bőven megindultak a fejtegetések, hogy ez a korong lesz-e a már régóta várt új Ignite dalcsokor, esetleg bármilyen hasonlóság lesz-e majd felfedezhető az All or Nothingon a szélesebb tömegek számára az Our Darkest Days című lemezéről elhíresült, de már korábban is kultikus dallamos hardcore banda és az új felállású Pennywise között. Azonban ki kell jelentenünk, hogy a két bandának az új Pennywise dalcsokron Zolin kívül az égvilágon semmi köze egymáshoz, s ez leginkább nem csak az ellentétes atmoszférának köszönhető (amelyben a skate-punkhoz való ragaszkodás is nyakig benne van), hanem a dalszerzői gyakorlatnak is. Az Ignite mindig is a Rise Against-féle gyakorlatot követve egy nagyjából 15-20 dalból álló előírási folyamatot szelektál, míg a Pennywise az a zenekar, amely a Misfits hagyományait konszolidálja saját írási szokásaiban, hiszen 50-60 kész dalötlettel/dalvázzal rontanak neki a stúdiónak, amely manapság igazán egyedülálló, azonban a skate-punk könnyedsége miatt, talán nem is olyan magas ez a szám. Ez bizony egy keményvonalas Pennywise album, amely megtette azt, amelyet meg kell tenni 2012-ben: sikeresen tért vissza a gyökereihez. Ez annyit jelent, hogy az új hanganyag sokkalta inkább merít az About Time – Full Circle – Straight Ahead vonalból (sőt itt-ott még a Self-Titled is előkerül), mint az elmúlt évtizedben, s ezáltal egy igazán old-school Pennywise arculatot sikerült kiépíteniük, amely igaz nem mocskos és trehány, de legalább nem is öncéltalanul szórja az eléggé támadó társadalmi/politikai kontextusba oltott szövegvilágot, mint korábban. Az All or Nothing egy ékes példája annak, hogy hogyan kell precízen kimért punk rock dalokat írni, amelyek igaz nem túl okosak (egyáltalán feltétel-e az ilyen?), de legalább hangulatilag teljesen magába szippantóak. Hiszen megkapjuk a feszes ütemű dobjátékot, a skate-punk szinten merőben technikás akkordfutamokat, amelyek a ’90-es évek innovált paneljein alapulnak, ennek ellenére sok esetben elhagyják a 4/4 formulát, s szívesen nyitnak a sötét basszusfutamok mellé variált ritmikával, aprólékos váltásokkal, amelyeket itt-ott hangulatfokozó szólókkal tördelnek, illetve fokoznak parádés kitörésekig. Zoli pedig úgy áll ki a „Pennywise-elvek” mellett, hogy igaz belebotlik az „Ignite énekes vagyok, de most megpróbálok Jim Pennywise Lindbergként tetszelegni” kísérletbe, de kíválóan tudta helyettesíteni Jimet. A néhol kicsit tompa élű, a verzék szintjén önsíkú, de mégsem közepes szövegkíséretű vokál, majd a refrének, kórusok együtténeklési képessége, a ragadós dallamok mind-mind el lettek találva, pedig ezekbe egy punk rock lemez csúnyán bele szokott bukni. Itt érdemes leszögezni, hogy a vokál stílusváltása miatt is, valamint az alkalmazkodási kényszer miatt mintha megújult volna egy kicsit a Pennywise: az All or Nothing az egyik legjobb punk rock dal, amely az elmúlt években íródott, a Stand Strong visszahívja a Living For Today-érát (Self-Titled, 1991), a Let Us Here Your Voice (talán a legjobb dal a lemezen) pedig új távlatokat nyit a csapat életében egy sokkal populárisabb irányba, de párban a Revolution-nel rendkívül addiktív vázát adják a politikai véleménynyilvánításnak. Ez a múlt-jelen-jövő szinteződés pedig folyamatosan, szisztematikusan tér vissza az album szerkezetében, amely kicsit ambivalens érzést kelt: friss tud lenni, de a dalcsokor végére már egészen töketlenné válik (kevesebb a dallamos hardcore témakövetés), s hangyányit el is laposodik.

Azonban szerencsére kevés a gyengébb pillanat, sokkal több az erősebb, magával sodró dal, amelyek kegyetlenül el tudják találni az embert, legfőképpen akkor, ha már fiatalon is élte a stílust. Az album tökéletesen hozza a „Mi a fasz van a világgal?” érzést, s ennél többet nem is kívánhatnánk, már önmagában az is kánaán, hogy egy zenekar úgy él a ’90-es évek hangzásával napjainkban, hogy egykori pionír szerepköréből nem gyengül meg, Jim távozásától nem lendül ki, sőt, most is megmutatja a fiatal zenekaroknak, hogy hogyan is kellene a skate-punkot játszani. Az ilyen veteránokra mindig szükség van, a negatív közvéleménynek bemutatják, hogy az egy kaptafára készült műfaji perifériákat is lehet széles spektrumban játszani, s ez így van jól. A régi Pennywise fanok se búslakodjanak Jim távozása miatt, hiszen az All or Nothing az ő lemezük is, hiszen Lindberg nem hagyta el teljesen a Pennywise családot: konzultációs szinten jelen volt a lemez készülténél, s amikor kellett az asztalra csapott. Ezért én azt mondom, hogy örüljünk, hogy vannak még ilyen bandák a színtéren, most pedig várjuk szeretettel az új Ignite albumot!

8/10