Papa Roach – F.E.A.R.

Könnyebb lett volna, ha úgy írhatom meg ezt a bevezetőt, hogy az emberekkel elfeledtetem a Metamorphosis és a The Connection csúfos pillanatait és a 2006-ig kiadott lemezeket kell csak szem előtt tartanom, de valljuk be, az utolsó két albumon is volt egy-két olyan dal, amik szerethetőek és fülbemászóak voltak. Az izzadtságszagot persze nem mossa le egyetlen PR-os sem róluk, de legalább nem félelemmel vártuk a F.E.A.R. megjelenését, hanem afféle „lepjetek meg, ha tudtok” érzések keringtek az emberben.

Ami nem meglepetés, hogy még mindig egy keményebbre hangolt pop-rock lemezt kapunk, de hálistennek nem azt a töketlen prüntyögő valamit, amit korábban próbáltak lenyomni az ember torkán, hanem a Getting Away With Murder és a The Paramour Sessions féle ütős rockhangzás, amitől nem fog kisebbnek tűnni egyetlen rockerarc pénisze sem. Aki mondjuk Infestet meg Lovehatetragedy-t várt a csapattól, az nem biztos, hogy egyetért az „ütős” kifejezéssel, de a szíve mélyén _mindenki_ tudja, hogy olyan lemezeket már nem fogunk hallani tőlük. Ettől függetlenül a F.E.A.R. egy kiváló hallgatnivaló, amiben vannak csöpögős csajozós dalok, meg jó kis pattogós koncertrevalóak is, ám a nagy különbség a többi bandához képest, hogy ezek a dalok abszolút slágerlistásak szinte az elejétől a végéig. Nincsen lejtmenet a közepétől, nincsen hullámvölgy vagy kifejezetten rossz dal, hanem csak jól összerakott rocknóták, amik sablonosak, de iszonyatosan szerethetőek. Jacoby Shaddix még mindig a színtér egyik legkarakteresebb vokalistája, az énektémái elsőre ülnek és nagyon sokáig megmaradnak az emberben. Maria Brink (In This Moment) nevére többen is felkaphatták a fejüket, ám az ő vendégszereplése sajnos kritikán aluli lett, erőltetett hip-hop elemekkel próbálják visszaidézni a múltat, amely az album egyetlen gyengécskébb dalát eredményezi.

Aki már az ezredforduló környékén is előítéletekkel ült neki Papa Roachot hallgatni, az valószínűleg most sem fogja megszeretni őket. Aki viszont még vevő 2014-ben az igényes, modern rockzenére, az bátran essen neki a F.E.A.R.-nek, ami nemcsak az előző két lemezhez képest számít igazi felüdülésnek, hanem a színtér felhozatalát tekintve is egy igazán kiemelkedő alkotás. Kevesebb a smink, kevesebb a nyávogás, több a rock’n’roll. Nem is kell ennél több egy megfásult zenehallgatónak.

8/10