Papa Roach – The Connection

Ha más aspektusból közelítünk delikvenseink felé, megállapítható: zenei téren már korántsem húzható meg a fenti párhuzam, hiszen Jackobyék a trend csillagzatának leáldoztával a rádiók lejátszási listájára kívánkozó, ugyanakkor lendületes rockzene mellett törtek lándzsát, ami 2004-2006 tájékán volt a leginkább magával ragadó. Persze az eltelt évek viszonylatában már sokkal inkább tűnik az Infest deviáns elemnek nagylemezeik sorában, hiszen hosszabb ideje nevezhetők sallangmentes rock zenekarnak, mint tépázott nimbuszú nu metal ikonnak. És ez akkor is így van, ha a korongot valóban megnyitó kislemezes dal, a Still Swingin paradox módon szövegmondással indít, illetve néhány további esetben is (Not That Beautiful; Won’t Let Up) találkozhatunk rövidebb rap-betétekkel; a hangsúly azonban ezúttal is a lekerekített kórusokon van. Ha a palettán új ecsetvonásként megjelenő elektronikus megoldásokat is figyelembe vesszük, akkor a Living Things-hez hasonlóan nyilván rá lehetne sütni a korongra, hogy megpróbál mindent összeönteni, amiből eddig főztek, ahogy az a promóciós szövegekben is olvasható, ugyanakkor ez a valóság csúsztatott tálalása lenne. A helyzet az, hogy kapunk tőlük szűk féllemeznyi slágert, ezen túl azonban az összes tétel olyan sebességgel szalad át a hallójáratainkon, mint az a verda, aminek hangfalai nagyon is bírnák ezt a lemezt, csak éppen ez egy éven belül jobbára többször fordul elő annál, hogy fokozottan lázba hozzon valakit egy, némi maliciózus ambíció által elkövetett, elismerő fejbiccentésnél. Ami az évezred közepén működött, azaz a könnyen megjegyezhető, első hallás után dúdolható, a refrén körül sürgő-forgó dalírói metodika, az a Metamorphosis-on látványosan kudarcot vallott, jelen esetben pedig inkább csak közepesen teljesít, ez pedig kevésnek bizonyul az üdvözítő bevésődéshez. Mindazonáltal lenne potenciál a The Connection-ben; ott van példának okáért a Silence Is The Enemy hangulatos szinti-hangszőnyege és The Paramour Sessions-ig visszanyúló énekdallamai, a diétás verzióban, de a Scars Remain korszakos Disciple-t idéző Where Did The Angels Go, a Breathe You In modern lendületessége, a Leader Of The Broken Hearts pedig az a lírai tétel, amit már évek óta próbálnak megírni, csak eddig nem nagyon sikerült. Ezen túl azonban nem sok izgalmas dolgot hallhatunk a lemezen. Ennek köszönhető, hogy az egyébként standardnak nevezhető játékidő is hosszabbra nyúlik a kelleténél; ezen egyébiránt az (Amazonos) bónusz státuszba szoruló tételek talán javíthattak volna: az erősen retrospektív What’s Left of Me vagy a stadionok után kiáltó 9th Life is simán helyet kaphatott volna a „rendes” tételek között.

Nos tehát, akit kiábrándított a Metamorphosis, nem valószínű, hogy most fogja keblére ölelni a Papa Roach-ot, az örök optimisták ugyanakkor értékelhetik felszálló ágnak jelen hanganyagot, ami kronologikus összevetésben helytállónak is bizonyulhat, ugyanakkor ez mind az életműben elfoglalt hely, mind pedig teljes műfaji szélességben értelmezett keretek között nem jelent sokkal jobb teljesítményt a közepesnél. Mindenesetre azt mindenféleképpen írjuk jóvá a számlájukon, hogy nem próbálták meglovagolni azt az egyelőre komolytalannak tűnő nu metal revivalt, ami mostanság több zenekarral is elhitette, hogy érdemes még bármilyen hanghordozót is kiadniuk.

5,5/10