Overkill – White Devil Armory

white-devil-armory-53a2478e15c08

Tracklist:

01 XDᵐ
02 Amorist
03 Down to the Bone
04 Pig
05 Bitter Pill
06 Where There's Smoke...
07 Freedom Rings
08 Another Day to Die
09 King of the Rat Bastards
10 It's All Yours
11 In the Name

Műfaj: thrash metal

Támpont: Anthrax, Testament, Death Angel

Hossz: 50:47

Megjelenés: 2014. július 22.

Kiadó: Nuclear Blast

Webcím: Ugrás a weboldalra

Az Overkill a megbízhatóság mintapéldánya. Jó pár zenekar van, akik velük együtt több mint harminc éve nyomják az ipart, viszont annál kevesebben vannak köztük, akik nem hogy nem oszlottak fel ez idő alatt, hanem akkor is az eredeti irányvonalat folytatták, amikor épp nem ment úgy a szekér, mint a fénykorban. Talán még a Slayer lehetne egy kitűnő példa a fent leírtakra. Némi zenei értelemben vett ráncfelvarrás nyilván náluk is befigyelt, de igazán elcseszett lemezük egy sem volt, ami annak fényében, hogy a White Devil Armory a diszkográfia tizenhetedik darabja, nem kis teljesítmény.

OKILL2014

A New Jersey-ből indult zenekart hosszú pályája alatt valahogy mindig elkerülte a hangos siker. Még a thrash metal hullám betetőzésének idején készült legnagyszerűbb lemezeik (Taking Over, The Years of Decay) sem emelték őket arra a szintre, amin a kortársak közül a Metallica vagy akár az Anthrax állt akkoriban. Viszont rendelkeztek egy kitartó, masszív rajongói bázissal, akikkel Egységben állva vészelték át a ’90-es éveket. Az akkori modernebb hangvételű korongok épp úgy magukon viselték a jellegzetes ’kill jegyeket, mint a korai thrash munkák, csak épp hol a Sabbath volt több (I Hear Black – 1993), hol a Prong féle ipari világ felé kacsingattak (The Killing Kind – 1996). Tőlük egyébként a punkos, ha úgy tetszik motörheades lendület sem volt sosem idegen, ezekből is került bőven a fazékba. Aztán a 2000-es évektől kezdődően mindinkább visszataláltak a klasszikus thrash felé. Ennek a ékes példája volt az utóbbi két album, az iszonyatosan bikára sikeredett Ironbound és a hasonlóan erős, klasszikus hangnemben fogant The Electric Age. Ennyi kicsattanóan erős produktum után megértően bólogatna az ember, ha elfogyott volna a lendület, de ehhez képest a július végén megjelent White Devil Armory egy hatalmas nagy kinyújtott középső ujj mindazoknak, akik esetleg temetni készültek a zenekart vagy a tradicionális (thrash) metalt, mint műfajt.

Ahogy azt az előző lemez kapcsán is írtuk, Blitz jellegzetes énekhangja a vízválasztó a bandával való ismerkedés kapcsán: aki meg tudja szokni az öreg thrasher (nem vén thrasher) stílusát, alighanem keblére öleli őket, viszont egészen biztosan lesz olyan, akit taszít ez a fajta vokalizálás. Erős, emlékezetes dalokban pedig ezúttal sincs hiány, ötven percnyi jól megírt, összetéveszthetetlen Overkill muzsikát kapunk, csak úgy mint legutóbb. Míg két éve Sabbathot kiáltottunk itt-ott, most inkább a klasszikus heavy metal és punk hatásaik jelennek meg egy-egy téma erejéig: a Freedom Rings második felében a Brit Metal Új Hullámának szelleme ébred fel egy Diamond Head ízű riff képében, míg a Pig vagy a King of the Rat Bastards hozzáállását tekintve egy-egy fémes köntösbe öltöztetett punk dal. Mondanom sem kell, remekül áll nekik mindkét világ, hiszen a gyökereik pontosan ide nyúlnak vissza: a nyolcvanas évek elejének földalatti punk és metal mozgalmaihoz. Az Overkill különben sosem tartozott a kifejezetten technikás, zeneileg nagyokat villantó formációk közé, viszont mind Blitz éneke mind D.D. Verni játéka nyugodtan nevezhető védjegyszerűnek. Ezenfelül a tíz évnél is régebben velük játszó Tailer/ Linsk páros is roppant megbízható riffgyárosnak bizonyultak. Erőfeszítéseik olyan remek thrash himnuszokban öltöttek testet ezúttal, mint az első klipnótának választott, roppant fogós Armorist, a sötétebb hangulatú, vérbeli Overkill klasszikus Bitter Pill vagy a már korábban is emlegetett, remek szólómunkája miatt is kiemelendő Freedom Rings. Negatívumot alig tudnék említeni, legfeljebb azt, hogy az egységesen erős lemezt ismét kevés újdonságnak ható momentum töri meg, így akármilyen jók is a kiugró szerzemények, egyik-másik kevésbé figyelemfelkeltő dal rutinosnak hat, különösen a korong második felén sorakozók közül. Az elkötelezettség és a műfaj őszinte  szeretete azonban ezúttal is árad ebből az ötven percből, így most sem lenne méltányos kevesebbet adni, mint legutóbb. 8/10