Óriás – Példák hullámokra

Kollégám már kifejtette korábban, hogy miért is olyan kivételes az Óriás, hogy milyen új színeket hoz, így ebbe nem is mennék bele – az elvárások magasak voltak, és a kérdőjelek száma sem volt alacsony a második nagylemez kapcsán, hisz ezzel dől el egy zenekarról, hogy egylemezes csoda, vagy sem. A Példák hullámokra ha címével nem is, de borítójával mindenképp a Jön. minimalizmusát hordja magán, ám a zenei eszköztár nem szűkült: a lemez írása előtt nem sokkal csatlakozott Hortobágyi Laci billentyűn, ami ténylegesen új dimenziót adott az Óriásnak, elvégre valódi szereppel és karakterrel bírnak a hangszer megszólalásai. A lemez atmoszférája így már alapvetően nem is lehetett ugyanolyan, mint amit megszokhattunk, a billentyű nem csak a hangulatteremtés eszköze lett, de az eddigi garázszenekar varázst is valami egész mássá, amolyan „Omega több tökkel és indie-vel” receptté transzformálja, én roppantul örülök annak, hogy mertek egy ilyet húzni. Hogy milyenek lettek maguk a dalok? Ezt leginkább azzal tudnám érzekeltetni, ha lefotózom azt a jóllakott mosolyt, ami a Véletlen volt első hangjainál megjelent az arcomon, de mivel lemerült a telefonom, így kénytelen leszek körülírni: ott van benne a már-már tipikus Óriás hangulat, amibe hibátlanul beépül a negyedik hangszer, a szövegek ismét nagyok jók lettek, és a dal felépítése, valamint Peti feszítetten energikus éneklése is a parádés siófoki MTV Iconos szereplést juttatja az eszembe. Ami viszont rögtön szembetűnő, hogy van az egésznek egy „kisterem-kinövős” íze, sokkal egyszerűbben el tudom képzelni ezt a dalt egy fesztiválon este, sátor nélküli színpadon, mint a két évvel ezelőtti darabokat. A második dal közepére már el is könyvelhetjük: ahogy a „nagyoknál”, úgy Ákosék esetében is beszélhetünk „x-edik lemezes” refrénről, az Úgyis ugyanazt már tipikus „másodikalbumos” ismétlésekkel bír. Az egy dolog, hogy anno egy lemezzel saját hangzásvilágot teremtettek, de most meg két dal alatt felhúztak rá egy új szintet.

Áprilisban a srácok már engedtek apróbb betekintést az albumba, hiszen kiadtak egy kétszámos single EP-t, amelyről szerencsére mindkét dal felkerült a Példákra, a single-ök hagyományaival ellentétesen a második dal sem B-oldal volt (nem mintha annak tűnt volna, sőt). Az Egyikben ott tehát már régi ismerősként érkezik, de nem egy könnyen megunható darabról van szó, nem véletlenül készült klip is a dalhoz, hiszen a korong fő slágere a különleges hangulatú és szövegű nóta, amit két nyugodtabb hangulatú, balladai beütéssel bíró tétel követ, mintegy kiterjesztve a klipes szám furán melankolikus atmoszféráját. Ugyan a Látod, most is élt kissé túl hosszúnak érzem, de a Halkítsd retro beütésű, szintivezette léleksimogatása már hibátlanul buzdítja tekintetünket a távolba révedés örömeire. A Holnap talán már igazi ballada, amolyan Mindenkinek Megvan A Maga Története-szerű akusztikus bódulat, amit egyformán írhatott volna Cseh Tamás és Chuck Ragan is, ha pedig Nick Hornby magyarnak születik, minden hőse ezt hallgatná. Mikor láttam, hogy a Vigyél a következő dal, tudatosult csak bennem, hogy ezek a maximum középtempós, lassú tételek képezik a Példák gerincét, de látszik, hogy a dalszerzéssel nincsenek gondok, hiszen még a himnikus koncertslágereknél is jobban működnek a merengős darabok. A Vigyélt is ismerhettük már a kislemezről, de ezt még a „kutyás dal”-nál is kevésbé lehet megunni: nagyívű dallamokkal, vegytiszta, de nem túltelített szentimentalizmussal hódít meg mindenkit az album második leghosszabb száma. Legyenek ezek a dalok akármilyen jók, azért jól esik az ember fülének a Fényt az űrbe sebességváltása, de sajnos a kiváló dalszövegek ellenére is azt kell, hogy mondjam, hogy a dal refrénje a második bekezdésben felvázolt recepthez rosszul választ arányokat, és így ez az a tétel, amit az album negyedik-ötödik hallgatásánál már inkább átugrottam.

Ebben közrejátszott az is, hogy az utána következő három dal már piszkosul jó lett, visszatér a játékosság, a szinti picit a háttérbe húzódva inkább színesít, és valahogy a Gyere gyere – Szilvia – Újra trió sokkal jobban emlékeztet az első lemezre, mint az album eleje – mintha az „Óriás billentyűkkel” témára kapnánk egy második variációt, ami pont olyan jól sül el, mint az első verzió. A Szilvia szövegei és a Turbo-gitáros Vigh Dávid felbukkanása, az Újra instrumentális részei mind-mind olyan dolgok, amelyek könnyedén felveszik a versenyt a Jön. legjobb perceivel.
A fiúk megugrották azokat a métereket, amiket anno oly könnyedén hoztak, és korántsem csak a régi rajongók mosolyoghatnak elégedetten: az újdonságok nem csupán új embereket hozhatnak nekik, hanem új magasságokat is. Személy szerint mindenki maximálisan teljesít a tizenegy dalban: Lacinál még Jack Bauer se tudott volna jobban beépülni a bandába, az Ákos és Dávid által képviselt ritmusszekció is kiválóan működik (szerintem az ő erőlködés nélküli, természetes játékuk az egyik, ami miatt messziről fel lehet ismerni egy Óriás dalt), Petiről pedig sokadjára bizonyosodik be, hogy az ország legjobb rockzenei frontembere, akinek gitárjátéka és hangja is megunhatatlan. A lemez által képviselt élmény végső áttekintésekor pedig a recenzor rádöbben, hogy a tempó és hangzásvilág tekintetében is három részre osztható album milyen remek példa a hullámokra, mégha a minőség attól az egyetlen nüansztól eltekintve mindenféle görbe helyett inkább konstans függvényre hasonlít. Egy jó magasan lévő függvényre.

9/10

ELŐZETES

(a lemez áráról és rendelésének módjáról a zenekar honlapján tájékozódhatsz)