Óriás – Óriás EP

A sokak szemében átmeneti Isten Háta Mögött pótlékként funkcionáló Óriás a múlt hét folyamán ingyenesen elérhetővé tette debütáló kislemezét, mellyel nemcsak azt bizonyítják be a magyar zenehallgató közönség számára, hogy többre ítéltettek, mint az anyabanda zárójeles lábjegyzete, hanem azt is, hogy még a XXI. században is lehet kis hazánkban igényes popzenére akadni.

A 2005-ben alakult banda biográfiájában örömzenélésnek titulálták addigi próbáikat, de aki már látott Óriás koncertet, ott is hasonló élményben lehet része; ez a zene egyszerűen bármikor szerethető és hallgatható is egyben, hiszen a fogósságon túlmenően az elgondolkodtató dalszövegek is arra késztetik az érdeklődőket, hogy agyuk leharcolt kapacitásával kattogtassa a fogaskerekeket, feltéve a kérdést: „miért kapizsgálhatok valamit ezen tesco-gazdaságos pindaroszi sorok olvasása alatt?” És ezt nem gúnyként jegyzem meg, hanem erényként, hiszen hazánkban sok alternatív/indie banda jobbára összefüggéstelen, és öncélú dalszövegekkel bombázza a hallgatóságot, melyekben elvétve akad egy-egy ténylegesen használható gondolat (véleményem szerint ennek több Kispál-dalszöveg teremtett kultuszt, mert függetlenül attól, hogy Lovasinak ténylegesen van érzéke a nótaíráshoz, objektíven be kell vallani, hogy a sokak által dicsőített szimbólumrendszerének egy-egy szegmensében jobbára alig akad összefüggés, szimultánnak pedig nem lehet nevezni… elnézést, elkalandoztam).

A nyitó szerzemény, Az agy leharcolt kapacitása igazi nyári hangulatot idéz elő, a könnyed gitártémák hallatán egyből a Balaton-partra képzeled magad, vagy egy kortárs magyar vígjáték főszereplőjévé, mert ezt a nótát bármely filmben el tudnám képzelni (persze csak ha Csányi Sándor a főszereplő, hehe). A dalszöveg jobbára a szemek felnyitását, és a változtatás szükségét tükrözi, gondosan ügyelve a már jól bevált sémák kerülésére. Az ezt követő Másfele néz alapjaiban egy kis grunge hatás is megfér az alapjában tinglitanglinak tűnő gitárdallamokban, de senki sem tagadhatja le, hogy ez a tétel is telitalálatos, schlageres mivoltával egyetemben. Szerintem a Vércukor a kislemez legfogósabb nótája, hangulatát tekintve feleleveníti a ’90-es évek közepi grunge hullámot, kissé keserédes aurát teremtve, melyet az emelkedő hangvételű refrén egyensúlyoz. A Hangtörő visszavisz a földszintre, ebben a dalban egy minimális IHM-hasonlóságot véltem felfedezni a gitártémák megszerkesztettségében, ettől függetlenül a szerzemény ízig-vérig Óriás marad. A záró A gyémánt-szén féle anyagok halmaza a kedvenc nótám a kislemezről, mely egyben a legpörgősebb is; itt már nincs helye a tinglitanglisabb témáknak, hanem a rockzenei megközelítés érvényesül, a refrén pedig csillagos ötöst érdemel. Csakúgy, mint az egész EP.

Az Óriás egy túltelített zenei színtéren egy ilyen anyaggal – és persze a megfelelő segítséggel – csak érvényesülni tud, egyszerűen nem tudok megemlíteni olyan hibát, amely a minőségre vonatkozna, hiszen egy ilyen zenei közegtől többet elvárni nem nagyon lehet, és talán nem is kell. Az egyetlen kifogásom az, hogy ez még nem a nagylemez, de ha az háromnegyed ennyire is lesz erős, még akkor is a honi zenei élet egyik legnagyobb reménységével állunk szemben. Gondolatokat kérek a popzenébe! Most megkaptuk a táblacsoki öt kockáját, de még éhesek vagyunk.

10/9.