2007. június 18.
Tracklist:
01 - Csak egy függönyNem meglepő, de mindenképp sajnálatos tény, hogy a kelleténél sokkal kevesebb embernek mond valamit egyelőre itthon a Nomad név, illetve még kevesebbet a The Bedlam. Az a Bedlam, amely banda évekkel ezelőtt a demóin thrash, majd az „Inside Ash” lemezen már grunge-osabb, de mindvégig a magyar átlagból messze kirívó minőségű zenét játszott. Feloszlásuk óta eltelt jó pár év néma csendben, de most a két oszlopos tag, Jánosi Szabolcs, alias Cicó és Fodor Zoltán, alias Fodi; itt van újra, egy friss kezdettel, egy friss bandával (ha a Godlam elvetélt próbálkozását nem nézzük), hogy újra megmutassák, anno miért ejtette ki rajongók hada tisztelettel a nevüket. És hogy ennyi év után visszatérve van-e még mondanivalójuk, az azóta szinte lecserélődött szcénának? De még mennyire!
Ha valaki az előzmények ismerete nélkül közelít a CD-hez, bizony alaposan meg fog lepődni az első találkozásnál, mivel elsőlemezes csapatoknál ritkán hallható minőségű muzsikával találkozhat; ebben a majd’ egy órában. De ez nem is csoda, hisz a zenét jegyző Cicó, és a melódiákért, dalszövegekért felelő Fodi tökéletesen összecsiszolódott gépezetként pottyantotta ki magából az ötleteket, majd (mint az a készített interjúból ki fog derülni), a dalok hosszú ideig csiszolódtak, mint a mesteremberek kezei közt egy-egy műalkotás; így hallhatóan nagyon is kiérlelt, a lehető legtökéletesebbre csiszolt dalokat szállítottak le a korongra. De igazságtalanság lenne nem megemlíteni Gátos Bálint bassszer, (ő a Warpigs-ből lehet ismerős), illetve a fiatal kora ellenére egy Frank Zappa emlékzenekarban is doboló Mihalik Ábel nevét, kik nem pusztán eljátsszák a magukét, de sokat hozzátesznek játékukkal a dalokhoz.
John Frusciante gitárjátéka tapasztalhatóan hatott Cicóra, aki nagyon ízlésesen penget, ahogy a dalok épp megkívánják, hol szép melódiákat, hol keményebb riffeket, hol pedig fura, – halványan engem Tom Morello-ra, (RATM) emlékeztető zajokat csikar ki hangszeréből. Ugyan egy-két helyen a kelleténél erősebb a chili utánérzés, de még így is csak a legnagyobbak közt említhető itthon. Akárcsak Ábel, aki nagyon komoly dolgokat üt össze, a jazzes technikásság úgy simul bele a dalokba, kiegészülve Bálint lüktető basszusával, hogy közben messze kiviláglik onnan. A nagyságukat jelzi, hogy a dalok az összetett alapok ellenére rendkívül könnyen ragadnak a fülbe, s odafigyelve válik egyértelművé, milyen komoly dolgokat is jammelnek össze.
De igazából mindegyik dalt ki lehetne emelni, bármelyik képes hozzád nőni, megérinteni, és feléleszteni benned valamit, mint a Rég elfelejtett dal, mely keleties, indiai hangulattal és nyughatatlan riffjeivel bolondít, az ének sejtelmes, siklik, mint kígyó a porban, enyhe arabos dallamvilággal megbolondítva lebeg, és vércseként mar belé a keményebb gitár, Simon Wilson rappes, RATM-es szövegmondásával zárva. Vagy az Oly csendes, szólisztikus betétjével, pattogó alapokkal ellátott, együtt énekelhető refrénjével, az elektro alapokkal indító Pünkösdi királyság, vagy az egyszerűbb 35. A két záró dal angol nyelvű, az utolsó Where else could I go a második Hová mehetnék angol verziója, zeneileg nincs különbség, bár a magyar verziót én erősebbnek érzem, de mindenképp érdemes vele próbálkozni a határokon túl is, van alapja.
Mint az leszűrhető, igen erős bemutatkozó lemezt tudhat magáénak a zenekar. Egyszerűen nem szabadulsz az album eleven, néhol bolondos, vidám, néhol éretten szomorú, máskor komor, érzékeny aurájához, s napokig nem tudsz mást hallgatni, annyit ad. Tudom, mert tapasztaltam. Érett, gondoskodó mű, vígasztal, ha kell, felpörget, ha kell, s megnyugtat, ha kell. Ezerszínű, kötéltáncosként egyensúlyoz a technikusság és az érzékenység vékony cérnaszálján. Bárkinek adhat valamit, bármely szegmense.
Itt hallgathatsz bele: http://myspace.com/thenomadband