Nine Inch Nails – Hesitation Marks

Tracklist:

1. The Eater of Dreams
2. Copy of A
3. Came Back Haunted
4. Find My Way
5. All Time Low
6. Disappointed
7. Everything
8. Satellite
9. Various Methods of Escape
10. Running
11. I Would for You
12. In Two
13. While I’m Still Here
14. Black Noise

Műfaj: industrial

Támpont: How To Destroy Angels?

Hossz: 61:59

Megjelenés: 2013. szeptember 3.

Kiadó: Columbia

Webcím: Ugrás a weboldalra

Michael Trent Reznor Oscar-díjas multiinstrumentalista zenész, producer májusban töltötte a negyvennyolcat. Hogy miért fontos ez? Azért, hogy mindenki realizálja azt a tényt, hogy emberünk már nem az a huszonéves, depresszív hajlamú, önmagával és a tudatmódosítókkal harcoló zsenipalánta, akinek még sokan képzelik. Miért is lenne? Hisz a felesége bombanő, a függőségeit is több mint tíz éve maga mögött hagyta, a szakma pedig Istenként tekint fel az utóbbi huszonöt év egyik megkerülhetetlen fenegyerekére.

Ennek függvényében aki muzikális vagy marketingforradalmat, esetleg mélységes koncepciót várt a 2013-as visszatéréstől, az fog a legnagyobbat csalódni. Trent Reznor nem akar többé „megbaszni, mint egy állatot”, inkább fityiszt mutat saját rajongóinak, még inkább azoknak, akik idén fanyalogtak a How To Destroy Angels? nagylemeze hallatán és követelték tőle a NIN újraélesztését. Olyan ez a lemez, mint a Radioheadnek volt a The King of Limbs, vagy Thom Yorke legújabb projektje, az Atoms For Peace. Egy bőséges életművel rendelkező elismert művész örömzenéje, természetesen a tőle elvárt precízre polírozott módon. Leginkább úgy lehetne körülírni a Hesitation Marks hangzásvilágát, mintha LCD Soundsystem alapokra Reznor rákevert volna The Fragile-erából megmaradt éneksávokat. Persze néha becsusszan egy-egy olyan szerzemény, mint az Everything vagy az All Time Low, előbbi egy pozitivista gitárpop-nóta (milyen ironikus, hogy itt csendül fel legtöbbször hathúros), utóbbi pedig egy több mint hat perces modern funk, hogy némileg felrázzák a korong kattogós monotonitását.

A kiadvány szerves részét mégis az olyan minimális hangszerelésű szerzemények képzik, mint a Dissapointed, vagy a szándékosan kiszivárogtatott Copy of A, melyek hallatán csupán szegény Ilan Rubint, a jelenlegi felállás ifjú dobosát sajnáljuk, kinek kiemelkedő tehetségét nem lehet könnyű úgy kamatoztatni, ha az egész lemezen egyetlen élő dobhang sem szólal meg. Nem vitás, a Hesitation Marks nehezen szerethető anyag, igényli a hallgatást, de idővel azon kaphatjuk magunkat, hogy beszippant a maga kis világába. Nyilván lesznek olyanok, akik már az első másodpercek után sikítva menekülnek és olyanok is, akik sokadik nekifutásra is képtelenek lesznek beletörődni abba, hogy ez bizony se nem a The Downward Spiral, se nem a kétezres évek sterilizált hangzása. A számtalan szempont miatt kifejezetten nehéz értékelni és az életműben elhelyezni ezt a lemezt, a rajongói vélemények vélhetően a „Trent Reznor kiöregedett” és a „Trent Reznor tévedhetetlen” szélsőségek között fognak ingadozni. A két állításnak persze egyike sem igaz, mindössze arról van szó, hogy ez a pasas képtelen ismételni önmagát. 8/10