Nations Afire – The Ghosts We Will Become

Három évvel ezelőtt a 2004-től 2007-ig a Rise Against-et erősítő Chris Chasse alapította a zenekart, de a baráti szálakon szövődő történet vezérfonala nyilván ennél régebbre nyúlik vissza. A zenekar megjelenésének fenn pedzegetett időszerűségéből fakadóan bőven akadhattak olyanok, akik űrbetöltő szerepben tetszelgő produkciót anticipáltak a megjelenést megelőzően, ami – valljuk be – korántsem lett volna meglepő lépés, hiszen mindegyik anyazenekar nagyjából egy időben, az elmúlt évtized derekán járt a szakmai zeniten, amit megidézni, mondjuk a legmarkánsabb elemek elegyeként, kézenfekvő logikának tűnhetett. Ugyanakkor ilyesmiről csak részben beszélhetünk, mivel a The Ghosts We Will Become csupán felületesen, vagy inkább csak egyes dalait tekintve táplálkozik hardcore-punk gyökerekből, így aztán, ha nem is teljesen, de kikerüli a Rise Against-klón csapdát, amit kicsit talán túlzóan aggattak rájuk a leginkább az Autopilot Off-ra emlékeztető The Uprising EP kapcsán. Pedig már ezeken a paneles, de könnyedén a fülekbe tapadó szerzeményeken érezhetőek voltak a debütön már transzparensen megmutatkozó (alternatív) rockzenei hatások.  Ugyan a két kislemezes dal reprezentálta méregerős nyitás nem ezt az állítást támasztja alá, a Nine Lives kórusa viszont már majdhogynem poposan fogós, ami a Foo Fighters mellett leginkább a poszt-hardcore slágerekben utazó szegmenseit juttathatja eszünkbe. Az In Absentia például határozottan Farside ízű, máshol pedig a kórusok kapcsán a Fighting With Wire neve is beugorhat, de persze Chasse sem véletlenül említi meg fő hatásai között a Quicksand vagy éppen az Into Another nevét. A Nations Afire tehát korántsem az olcsó rádió-rock irányába mozdult el, a Nick Hill rekedtes, Grag Graffin-re emlékeztető orgánuma által elővezetett énekdallamok ellenérzés nélkül simulnak füleinkbe, melyeknek egyik végpontja a komoly sikerpotenciállal rendelkező, teljesen akusztikus Even The Blackest Heart Still Beats, a másik viszont az anyazenekarok kedvelőit leginkább megragadó Occam’s Razor, ami címéhez híven egy mindenféle sallangot negligáló, piszkosul fogós punk esszencia.

Mindenféleképpen egy megjegyzendő, erős bemutatkozást testesít meg ez a korong a Nations Afire részéről, ugyanakkor korántsem hibátlan, mivel egy dolog kikötésre szorul: a kétségtelenül slágernek mondható tételek mellé (amelyek magukban hordozzák a kiugrás lehetőségét) azért becsúszott néhány közepes darab is; azonban – már kicsit a jövő felé is kacsingatva – ez legyen a legnagyobb probléma. Emellett kicsit talán érezhető egyfajta ambivalencia, hogy akkor ők most teljesen rock zenekar legyenek, vagy mértékkel, de ragaszkodjanak a gyökereikhez – ez majd a következő nagylemezzel elválik. Mindenesetre, akárhogy is lesz, a jó dal az jó dal lesz így is, úgy is; a The Ghosts We Will Become pedig egy kifejezetten ígéretes színrelépés. Így is, úgy is.

7,5/10