Napalm Death – Scum [20th anniversary reissue]

2777

Tracklist:

1. Multinational Corporations 1:06
2. Instinct Of Survival 2:26
3. The Kill 0:23
4. Scum 2:38
5. Caught In A Dream 1:47
6. Polluted Minds 0:58
7. Sacrificed 1:06
8. Siege Of Power 3:59
9. Control 1:23
10. Born On Your Knees 1:48
11. Human Garbage 1:32
12. You Suffer 0:01
13. Life? 0:43
14. Prison Without Walls 0:37
15. Point Of No Return 0:35
16. Negative Approach 0:32
17. Success 1:09
18. Deceiver 0:29
19. C.S. 1:14
20. Parasites 0:23
21. Pseudo Youth 0:41
22. Divine Death 1:21
23. As The Machine Rolls On 0:42
24. Common Enemy 0:16
25. Moral Crusade 1:32
26. Stigmatized 1:03
27. MAD 1:34
28. Dragnet 1:01

Hossz: 33:04

Kiadó: Earache Records

Webcím: Ugrás a weboldalra

Nos, ugye mi mással is kezdhetném jelen cikkemet, ha nem ama magasztos kijelentéssel, miszerint egy kultikus zenekar korszakaltó lemezével van dolgunk, mely tavaly már a 20. évfordulóját ünnepelhette. Ezen felbuzdulva pedig az Earache gondolt egyet, s újból megjelentette eme alapvetést, felturbózott hangzással, ahogy azt illik, s egy igen alapos dokumentumfilmmel megtoldva, melyben a lemez készítésének kulisszatitkaiba (muhahaha) pillanthatunk be. Ezek hallatán egy Napalm Death-fanatikus grájndkóristánál feltehetőleg már be is következett a muzikális erekció, úgyhogy lássuk, hogy sikerült a szülinap!

A Scum igen érdekes körülmények között született meg anno a ködös Albionban, tudniillik pár hónap leforgása alatt a dobos Mick Harris körül teljesen kicserélődött a banda. Így a bakelit A és B oldala két, szinte teljesen különböző formáció ténykedésének köszönhetően került rögzítésre, ráadásul fél év különbséggel. Hála ennek, egy igazi csemegével lett gazdagabb a keményzenei színtér.

A ’80-as évek közepén a Napalm Death legénysége a nyilvánvaló hatásaikként megnevezhető – s általuk is kedvencekként megjelölt – bandák (többek között Discharge, Repulsion, Siege) által képviselt zenei ösvényen indult el, nevezetesen a hardcore/crust punk vonalon, azzal a kitétellel, hogy megpróbáltak mindekinél gyorsabbak és extrémebbek lenni. Ahogy Mick Harris mondja a kisfilmben:

“We just wanted to play hardcore punk music, but faster than anyone else.”

Nos, ez sikerült is nekik.  Az A oldal 12 tétele igazi ős-grindcore pusztítást rejt magában: horzsoló gitártémák, bömbölő vokál és persze az elmaradhatatlan blastbeat-ek (bár itt még egész visszafogottan éltek mindannyunk kedvenc intellektüel ratatattatatatatttta témáinak használatával) tartják végig maximumon a fordulatszámot. A Multinational Corporations apokaliptikus nyitása után sorra jönnek a kíméletlenebbnél-kíméletlenebb, többnyire a 2 percet sem elérő szónikus csapások, melyek még ma is elképesztő erővel bírnak – hát még akkoriban mekkorát üthettek! Külön kiemelendő a zseniális és felülmúlhatatlan, epikus hosszúságú You Suffer című szerzemény, mely a maga 1.316 másodpercével Guiness-rekorder, s mint ilyen, természetesen a koncertprogram elmaradhatatlan részét képezi.

A B oldal pedig…nos, az a tény, hogy a 16 szám dacára is rövidebb a játékidő mint “elődje” esetében, azt hiszem mindent elmond. Még gyorsabb, még rövidebb számok, melyek egyben jóval durvábbak, s metálosabbak is. (Ahogy a videóban is elhangzik, több kortárs, “extrém” metal zenét játszó alakulat is inspirálta őket ezen számok megírásakor, pl. Possessed, Slayer, Bathory, stb.) Több a blastbeat, a hangzás sokkal szenyesebb, Lee Dorrian (a későbbi Cathedral alapító-énekese) ordibátor pedig elődjénél sokkal gonoszabb hangon üvöltötte világgá mondandóját. A másik, károgós vokál nem tudom kinek az (arany)torkából származik, de ez a goblin sámán-sikítás igen megkapó. Ezen nótafüzérből igazándiból nem nagyon tudnék egyet sem kiemelni, bár a Common Enemy című 16 másodperces szösszenet képében itt is kaptunk egy igazi, veretes diszkóslágert.

Végezetül szólnék pár szót e jubileumi kiadvány kiállításáról. A teljes remaszterizáláson átesett korong, s a háromnegyed órás “Scum story” egy DualDiscen kaptak helyet. Bevallom férfiasan, nem kedvelem a DualDiscet (csúnya, és a discmannel problémás a lejátszása), de elismerem, hogy praktikus, plusz a film elég jól sikerült. Javarészt Mick Harris sztorizgat benne, roppant lelkesen, s közben elkalauzolja a nézőt olyan történelmi jelentőségű helyekre, mint például a banda egykori próbahelye. Rajta kívül szót kapnak még többek közt zenei újságírók, illetve az Earache Records alapítója , Digby “Dig” Pearson is. A legjobbak azok a sztorik, melyekben a bandatagok által elkövetett őrültségeket idézi fel Mick, illetve azon rész, mikor 15 év után beül a dobcájg mögé, hogy prezentálja blastbeat-tudását. Viszont fogalmam sincs, hogy miért ilyen sivár a booklet. Összesen 6 oldalas, s csak a dalszövegeket, illetve pár fotót tartalmaz, holott egy ilyen szintű kiadvány esetében az ember elvárná, hogy valami vaskos, archív fotókkal telepakolt “könyvecskét” kapjon a pénzéért.

Ezen apró hibát leszámítva egy nagyon korrekt kiadvánnyal gazdagodhat az, aki beszerzi e korszakos remekművet. Ha már ismered a Napalmot, de még nem birtoklod e lemezt, azért, ha meg nem ismered őket, azért.