My Dying Bride – A Map of All Our Failures

A Bradfordban alakult formáció nem ma kezdte a pályafutását. A tizenegy stúdiólemeznél tartó banda még a ’90-es évek legelején fektette le a death/doom műfaj alapjait két másik, szintén angol társával együtt. Természetesen a Paradise Lostról és az Anathemáról beszélek. A korai zordabb munkákat követően mindegyiküknél megindult egy letisztulási folyamat, amely elsőként a dallamosodásban, később azonban a hontársak esetén markáns stílusváltásban öltött testet. Hasonló szentháromságot képeznek ők egyébként, mint amilyet a német thrash metalban a Desturction-Kreator-Sodom trió jelentett, pontosabban jelent a mai napig. A My Dying Bride csupán egyetlen lemez – 34.788%…Complete – erejéig engedett a változás szelének, de ott sem olyan mértékben, mint amilyen mértékben Nick Holmesék Depeche fétissel küzdöttek, vagy amennyire a Cavanagh testvérek Roger Waters-i babérokra törtek. Ezt a kis kitérőt leszámítva azonban folyamatosan a saját maguk által kialakított világban gondolkoztak, aminek csúcspontját egyfelől a Turn Loose the Swans / Angel and the Dark River kettős, másrészről a 2000-es évekbeli The Dreadful Hours/ Songs of Darkness, Words of Light páros jelentette. Ezután némiképp stagnálni látszott az addig nem igazán hibázó gépezet, de azért távolról sem készítettek rossz lemezeket.

Az idei művűk sem igazán fog ezen a képleten változtatni: hoz mindent, amit megszokhattunk. Vannak monumentális, lassan hömpölygő doom témák, finoman adagolt billentyűk, na meg komor, egy csipetnyi gótikus misztikummal ellátott szövegek. Az elődjéhez mérten mindenképp egységesebb, tömörebb az A Map of All Our Failures. A For Lies I Sire véleményem szerint végletesre sikeredett: tartalmazott roppant erős, maradandó szerzeményeket épp úgy, mint csuklóból kirázott, töltelék szagú nótákat. Most nem ilyen vegyes a képlet. A szinte kivétel nélkül nyolc percesre nyúló doom eposzok közt nehezebb ezúttal kapaszkodót találni, ellenben nincs olyan tétel, amiben ne lenne valami finomság. A vészjósló harangokkal induló Kneel Till Doomsday azonkívül, hogy jó nyitónótához illően megadja az alaphangot, a svéd Candlemass utóbbi három lemezének dallamosabb, tradicionális doomjára emlékeztet. A kompozíció felénél még egy, az első két lemez világára hajazó death metalos betét is hallható. Az ezt követő The Poorest Waltz rögtön az egyik legjobb tétel az albumon. Ez a maga öt percével a legrövidebb tracknek számít, egy vérbeli MDB tétel: lassan kibontakozó, melankolikus, és olyasmi témák is felbukkannak benne, amikről a kései Agalloch világa ugrik be. A Hail Odysseus az egyik legfajsúlyosabb számként indul, de csak hogy aztán egy roppan szép, emelkedett résszel zárulhasson („From the sea to the land, greeting her, a golden hand”). Ez a kettősség amúgy jól bevált recept náluk. Az itt-ott megszólaló templomi orgona kellemes Songs of Darkness… érzést ébreszt. Az Abandoned as Christ visszhangosított gitártémáiról pedig az 1995-ös mesterművük, a „Cry of Mankind” juthat eszünkbe. Ezek az innen-onnan már ismerős részletek szerencsére – akárcsak a legutóbbi Paradise Lost esetében – szerethetővé teszik a végeredményt, nem laposodik el a korong.

Összefoglalóan azt tudom mondani, hogy egységesen minőségi lemezt tett le az asztalra idén a My Dying Bride, amelyen nem igazán válnak el eleinte a dalok, de aztán letisztul a kép, kijönnek az apró kis finomságok. Ezekért is, na meg a csakis rájuk jellemző hangulat miatt is megéri a ráfordított időt az A Map of All Our Failures.

7/10