2012. október 6.
Tracklist:
01. Supremacy
02. Madness
03. Panic Station
04. Prelude
05. Survival
06. Follow Me
07. Animals
08. Explorers
09. Big Freeze
10. Save Me
11. Liquid State
12. The 2nd Law Unsustainable
13. The 2nd Law Isolated System
A Muse popbálványosodását nem nagyon lehet támadni, az underground körökből megérdemelten kerültek arénák színpadaira, méghozzá úgy, hogy egy saját színt vittek a pop-rock palettájára. A vaskalap legfeljebb a folyamat katalizátorát kritizálhatja: inkább formálták az Absolution utáni lemezek dalait a fősodor igényei, mint fordítva. De a zenekarnak eleve sajátja a folyamatos zenei változás, a Muse-eszenciát pedig hozta eddig az összes album. Nehéz elképzelni sikereket, amiket eddig nem értek el, ilyen helyzetben pedig borzasztóan nehéz a továbblépés, de még a szinten maradás is, lássuk nekik hogyan sikerült.
A hatodik Muse lemezre három évet kellett várni, ráadásul már tavaly októberben elkezdődtek a stúdiómunkák. A kiadás húzására vonatkozó kiadói irányelvek mellett nem is ment egyszerűen a felvétel és a keverés folyamata, több kontinens stúdióiban, több producer és hangmérnök segítségével rögzítették az anyag különböző sávjait, amikből a Warneres idők óta megszokottan rengeteg van. Ahogyan az utóbbi lemezeké, a The 2nd Law körvonalai is megjósolhatatlanok voltak a megjelenést megelőző hírverésig, a tagok nyilatkozatai időnként visszanyúlásról, időnként valami teljesen újról, időnként pedig keresztény gangsta rap jazz kalandról némi lázadó dubsteppel és arcszakító metál flamenco cowboy pszihedéliáról árulkodtak. A lemez pedig nagyjából eleget is tesz mindennek.
Az album címe, illetve néhány dala a termodinamika második főtételére utal, de ennek ellenére a lemez többnyire lényegesen földhözragadtabb témákat boncolgat, mint a korábbi politikai, illetve univerzális tematikájú albumok: előkerül Matt Bellamy nyomán az apaszerep tapasztalata (Follow Me), Chris Wolstenholme oldaláról pedig például az alkoholizmusról szóló szövegek is (Save Me). Egy-egy számban tényleg felsejlenek inkább a korai lemezeket idéző hangulatok (Animals, Liquid State), de ezek kevésbé jellemzőek, inkább a pop, pop-rock mogulok inspirációja és némi kísérletezés a legfülbetűnőbb. Az előbbi pedig túlszól mindent, ráadásul rosszul. Az album eleje lényegében egy furcsa tribute lemeznek tűnik, ha nem szivárogtatták volna ki idő előtt a számok címét a felvételek során, azt hihetnéd, hogy ezek voltak a dalok munkacímei:
01. John Barry
02. I want to break free
03. INXS
04. (random filler)
05. Queen again?
06. Justice for Nero
07. Hangin’ Tree
08. Queen pt. 3
09. U2
10. Chris 1
11. Chris 2
12. Skrillex
13. (random outro)
Persze nyilvánvaló, hogy a zenészre ható zenei emlékek és tapasztalatok visszaköszönnek majd az írt dalokban, de ezen a lemezen nem a nagyokra való reflektálásról van szó, hanem azok szintéziséről, anélkül, hogy elég tartás kerülne a végtermékbe ahhoz, hogy a saját lábain megállhasson. A legnagyobb baj mégsem ez a The 2nd Lawval.
A lemez közepétől sikerül egy kicsit elszakadni a feldolgozásoktól, felbukkannak karakteresebb, kísérletezőbb megoldások, mint pl. a Nero segítségével készült Follow Me, vagy később a Chris által énekelt (és írt) dalok, és persze a már jó előre ijesztgetésként használt The 2nd Law: Unsustainable is. Ezek segítenek, hogy félre tudd tenni a tényt, hogy 5-15 éves slágerek visszhangzanak a dalokban, megmentik a feldolgozáslemez címkéjétől az albumot, de nem biztos, hogy ezt jó úgy elérni, hogy a visszhangok megmaradnak, csak Queen helyett aktuálpop-panelek pattognak. Becsületesen összerakott szerzemény minden szám a lemezen, a közülük hat-hét minden további nélkül kislemez-képes, és eséllyel ömlik majd a Petőfiből, sőt, még a fülbemászással sincs valójában gond, viszont egyszerűen gyenge a karakter, hiányzik az eddig megszokott fejlődés, finesz és fogódzkodó. Ráadásul a sok stílusközi ugrálás és kevergetés a kohézió hírét is kitörli az albumról, néhány szám pedig jobb helyen lett volna egy B-oldal gyűjteményen (Save Me, The 2nd Law: Isolated System). Az iparos munka jó példája a lemez, nehéz pl. nem arra gondolni a Supremacyt hallva, hogy nem a Skyfall filmzenéje lebegett Matt szeme előtt, a korona viszont mégis az a groteszk tény, hogy az idei olimpia hivatalos száma épp a Survival lett. Bellamyt 2011-ben felkérték az olimpia dalának megírására, Elton Johnnal meg is próbálták elkészíteni, és bár ezek a sessionök nem hoztak értékelhető eredményt, végül mégiscsak megszületett ez a szám, amit alkalmasnak ítélt meg a bizottság. Pedig a versenyszellem szétforgácsolt sztereotípiáit durrogtató giccshimnusz a maga (remélhetőleg) szarkazmusszagú szövegével körül-belül annyira lenne helyénvaló egy olimpián, mint a Nemzeti Hip-Hop egy Jobbik gyűlésen.
Olyan a The 2nd Law, mint a szörp: jó gyümölcsléhez jó gyümölcsre van szükség, könnyen megérzed, ha éretlen, vagy romlott volt, ami a présbe került, a szörpnél viszont a kellő mennyiségű cukorral főzéskor bármit tudsz ellensúlyozni, és hiába jó mindkettő íze, nagy a különbség egy pohár friss gyümölcslé és egy pohár szörp közt. És eddig nem a szörpfőzés volt a Muse asztala, remélhetőleg később visszatalálnak a megfelelő szintre.
6/10.
