Motörhead – Aftershock

folder

Tracklist:

01. Heartbreaker
02. Coup de grace
03. Lost Woman Blues
04. End of Time
05. Do You Believe
06. Death Machine
07. Dust and Glass
08. Going to Mexico
09. Silence When You Speak to Me
10. Crying Shame
11. Queen of the Damned
12. Knife
13. Keep Your Powder Dry
14. Paralyzed

Műfaj: rock & roll, heavy metal

Támpont: Girlschool, Nashville Pussy

Hossz: 46:54

Megjelenés: 2013. október 21.

Kiadó: UDR

Webcím: Ugrás a weboldalra

A Motörhead gépezete 38 éve megállíthatatlanul robog előre. Talán nincs még egy csapat, az AC/DC-t leszámítva, akik ilyen hosszú időn keresztül, változatlan hangzásvilággal, trendekre való tekintet nélkül képesek lettek volna a felszínen maradni. Természetesen a zenei örökségen felül ehhez az is kellett, hogy egy Lemmy, illetve Angus Young kaliberű rock ikon vigye a hátán a zenekart, ekkora egyéniségek ugyanis nem teremnek minden bokorban. Igazi rock túlélőkről beszélünk, akik Ozzyval együtt abszolút kimerítik a fogalmat, hármuknál nagyobb, élő rock legenda jelenleg aligha létezik. Zenekaraik már ebből a tényből is képesek lennének megélni, azonban szerencsére a mai napig van annyi energia bennük, hogy időről időre azért minőségi anyagokkal rukkoljanak elő (lásd. Black Sabbath visszatérés, vagy a rendkívül sikeres Black Ice). Időnként azonban egy-egy váratlan esemény azért közbeszól és emlékeztet minden rajongót, hogy bizony ezek az istennek látszó sztárok is csak emberből vannak. Ilyen esemény Lemmy, vagyis polgári nevén Ian Kilmister egészségi állapotában történt változás is, ami idén alaposan ráijesztett a rajongókra, hiszen műtéti úton kellett közbeavatkozni a szívproblémái miatt. Emiatt el is maradt jó néhány koncert és a lemezmegjelenés is elcsúszott, de aztán végül ez sem állíthatta meg őt és csapatát abban, hogy továbbvigye a zenekart.

A trió kapcsán gyakran hangzik el az közhelyes állítás, miszerint minden lemezük egyforma. Való igaz, hogy a rendkívül markáns hangzásvilág és dalszerzői véna következtében zeneileg jóformán megkülönböztethetetlenek egymástól az egyes ’head korongok, azonban aki a mélyére néz egyik másik produkciónak, valamint hajlandó félretenni fanatizmusát, miszerint „Lemmy az Isten, és minden, amit csinál az 10/10”, az észreveheti a kisebb-nagyobb minőségbeli eltéréseket. A legutóbbi The Wörld Is Yours például a zenekar mércéjével mérve egy rockosabb és némileg laposabb alkotás lett, pedig két közvetlen elődje (Motörizer, 2008 és Kiss of Death, 2006) meglehetősen dögösre sikeredett, és egyikről sem hiányoztak a kiemelkedő dalok. A 2004-es Inferno pedig annak idején szinten alaposan rácáfolt a minőségbeli stagnálásra, sőt egyenesen a legerősebb, legharapósabb albumuk lett, egészen a 1916 óta, pedig időközben is voltak nagyszerű LP-k (Sacrifice, We Are Motörhead). Száz szónak is egy a vége: akármilyen biztosak is vagyunk abban, hogy mit is fogunk hallani a bandától legközelebb, a dalcsokor minőségével kapcsolatban azért újra és újra meg tudnak lepni minket ez öregek. A huszonegyedik – leírni is félelmetes – Motörhead lemez, az Aftershock szerencsére a pozitív csalódások táborát gyarapítja.

Az mindenképpen hallatszik a felvételen, hogy a huszonegy éve változatlan felállásban dolgozó csapat rendkívül jól összeszokott muzsikusokból áll, akik pontosan tudják, mi kell ahhoz, hogy Lemmy őserejű basszusfutamai jobbnál jobb dalokká álljanak össze. A harminc éve hűséges gitáros, Phil Campbell csutkáig tekert Marshall erősítőiből egyszerű és mégis ügyesen megírt riffek törnek elő, a King Diamond és Don Dokken mellett is bizonyított Mikkey Dee pedig imád odasózni a dobcuccnak, bár a dán horror metal mester mellett megismert díszítésekből itt – értelemszerűen – kevesebb jut. Lemmy meg hát Lemmy: basszusjátéka ezer közül is felismerhető, ritmusgitárrá torzított Rickenbackerének soundja összeforrt nevével, és sosem veszhet el a másik két hangszer mögött, mint sok más basszusgitár. Whisky áztatta orgánumát pedig aki egyszer is hallotta, nem felejti el.  A fenti jelzők egyébként bármelyik lemezük kritikájában helyet foglalhatnának, hiszen esetükben mindez időtlen idők óta védjegyszerű. Akkor mégis, mi az, ami miatt az Aftershock kiemelt figyelmet érdemel? Természetesen a válasz – stílusosan – pofon egyszerű: hát a rajta szereplő több mint egy tucat, közel hibátlan, energikus Motörhead szerzemény.Míg a Wörld Is Yours esetében úgy minden második nóta működött igazán, addig az Aftershock a Kiss of Death és az Inferno közt félúton helyezkedik el potenciális újkori klasszikusok tekintetében. Tempósabb, ökölrázósabb nótákból épp úgy kijut, mint a laza rock & roll témákból. Előbbiek közül a nyitó Heartbreaker mindenképp kiemelkedik fogós refrénjével, laza bluesos szólójával, de a Going to Brazil folytatásaként is értelmezhető Going to Mexico, vagy az erősen punkos beütésű Queen of the Damned is hamar kedvenccé válhat. A középtempósabb, rockosabb dalok közül a Coup de grace és a Do You Believe viszi a prímet, ám az igazán nagy királyság a harmadikként elhangzó Lost Woman Blues képében érkezik, ami egy Motörhead mércével mérve kevésbé tipikus tétel. Füstös bluesként indult, amiben Lemmy egy másnapos reggelen ül le melléd, hogy egy pohár, vagy még inkább egy üveg tömény szesz mellett mesélje el a frankót nő ügyben, aztán a vége előtt fél perccel falhoz csapja a poharat, megragad a nyakadnál, valahogy így kioszt, miközben egy iszonyatos erejű riffet nyom az arcodba. Zseniális!

Az Aftershock ismeretében kijelenthetjük, hogy Black Sabbath után egy újabb legenda mutatta meg, hogyan is kell jófajta, hagyományos rock/metal zenét 2013-ban megszólaltatni. Ha pár üresjárat lemaradt volna (Keep Your Powder Dry, Dust and Glass), akkor egy nagyon vastag nyolcas is lehetne a jutalma. Azt azért hozzá kell még tenni, hogy természetesen egyikük sem múlta felül a fénykor alapvetéseit, de hogy harminc, negyven évvel később is ők gyártják a stílusukban az év legélvezetesebb lemezeit, az elgondolkoztató. Egyrészről azért, mert kisebbfajta csoda, hogy erre ennyi idő után is képesek, másrészről pedig azért, mert joggal merül fel a kérdést: hol késik az utánpótlás, aki elkészítené a maga Ace of Spadesét, vagy az Sabbath Bloody Sabbath-jét? A kérdés nyitva marad, de a pontszám a 13-hez hasonlóan nem lehet kevesebb, mint 7,5/10