Mnemic – Sons of the System

Az Mnemic volt az a banda még hét évvel ezelőtt, amelyet Dánia modern metal reménységének lehetett titulálni. A jelenkor problémája csupán abban leledzik, hogy a hőseink által definiált hangzásvilág mára minden, csak nem modern; másrészt a reménységként való megjelölés is hagy némi kívánnivalót maga után.

Pedig a srácok csúcsalkotása, a Mechanical Spin Phenomena bemutatkozó mivoltán túl is egy valódi potenciállal bíró zenekart sejtetett. Ugyan a gépies, morózus hangvétel, valamint annak poliritmikus, zaklatott, és valódi energiával – egyben a bizonyítás tüzével – hevített megoldásai jóformán csak olyan paneleket alkalmaztak, amelyeket előttük már többen is (Fear Factory-től a Soilworkig) tökélyre fejlesztettek saját szájízük szerint, ám a végeredménynek mégis volt egy robbanékony bája, amit az igényes hangzás, és a kiadói támogatás csak még inkább felerősített. Az ezt követő The Audio Injected Soul csalódás volt abban az értelemben, hogy a ’Mechanical után jósolható képlékeny, azaz sok irányt kínáló folytatás abban konkretizálódott, hogy saját hangzásviláguk szerteágazó elemeiből csak a domináns, kulcsfontosságú paramétereket – a ridegséget, és az agressziót – tartották meg. Mindazonáltal még ez a kiadvány is megengedte, hogy a Mnemic kivételezett szerepkörnek örvendjen a nemzetközi szcénában. Ugyanakkor az énekes Michael távozása után csak egy szétesett, öndefiniálása tekintetében irányt vesztett formáció maradt vissza.

Ennek első nyilvános leképződése a Passenger erőltetett, egyben túlvállalt koncepciójában mutatkozott meg, hiszen a korábban kikísérletezett – és javarészt hangzási erényből fakadó – arculat végleges degradáción esett át. Az iparinak szánt témák önmaguk paródiáiként érvényesültek, a tölteléktémák létezését pedig a Scarve-ból elcsábított Guillaume nemhogy tompította volna, hanem még jobban felerősítette unalmas és enervált hangszínével. És a bődületesen csúnya borítóval „megáldott” Sons Of The System sajnos épp az előd tökéletes folytatása, bárhonnan is nézzük. A tizenegy nótát közel egyórás játékidőbe sűrítő dalcsokor már szerzeményein belül is megkérdőjelezi a koherencia élményét, nemhogy a lemez egészét tekintve. Ez elsősorban azért fájó pont, mert a semleges, valódi érzelmi töltettől mentes „modern metal” riffek képtelenek megteremteni saját atmoszférájukat, már csak saját túlnyújtottságuknak köszönhetően is. Továbbá Guillaume tisztának szánt énekdallamai még mindig idegesítővé válnak a negyedik dal magasságában, hiszen fals és fájó kitartásokkal telített hangszíne tényleg lehetetlenné teszi a meglévő zenei alapok élvezetét. Jelen esetben a sampleres közjáték már nem hangulatszínező, hanem térkitöltő funkcióban érvényesül – a korongról sajnos süt a nem (jót) akarás, valamint a(z ebből fakadó) nyögés élménye. Véleményem szerint az lehetett szempont az album megírása során, hogy a ’Sons átmenetet képezzen az első két album karakterre törekvő, fiatalos lendületű dinamizmusa, és a Passenger – nevezzük így, Metallica-turné ide vagy oda – koncepciózussága között. Ám annak olvasatában, hogy a második paraméter már eleve maga után vonta a túlvállalás baljós árnyát, sajnos az új konstitúció is rosszul illesztett Jenga-toronyként hull össze.

Pedig a kiadvány tartalmazza mindazt, amit eddig összefüggésbe hozhatunk a Mnemic nevével. Középtempók, filterek, váltások, kétpólusú énektémák, erős hangzás – ezek, még ha némiképp más formában is, de mind jelen vannak. A gond csupán a minőségi kivitelezésben van, mert kétlem, hogy az elfogult rajongókon kívül bárki is örömét lelné ebben az anyagban (különösképp annak tükrében, hogy a Fear Factory is az nosztalgikus újradefiniálásra törekszik közel ugyanakkor megjelent legutóbbi lemezének formájában). Ennek olvasatában pedig tényleg egy olyan zenekarként kell lassan elkönyvelnünk dán feleinket, mint akik saját magukat taszították be a másodvonal legszürkébb zászlóaljának égisze alá. És épp ezért félő, hogy az Azfeszten várható teljesítmény mennyit tehet hozzá a szerzeményekhez.

4/10