Mit hozott a (dallamos) hardcore 2014-ben – avagy pótlunk és ajánlunk (#1. rész)

Being As An Oceanre megőrülő tömeg @ Jennifer McCord photography

Igaz sajnos el vagyunk maradva, de idővel igyekszünk pótolni minden fontos idei megjelenést, amely a magazin lefedettségi körébe tartozik, így bátran mondhatjuk olvasóinknak, hogy érkezni fognak különböző gyűjtések, de először próbálunk kicsit aktualizáltak is maradni és egyben visszatekintőek is. Ezt amiatt tesszük, mert a Bane akkora lemezt rakott le így utoljára az asztalra, hogy a hallgatás közben elhagytuk az egyik oldalbordánkat, és ha írnánk egy listát az év TOP 10 dalából, akkor egy dal a Don’t Wait Upról biztosan felkerülne rá. Aztán mivel a tavaszi hónapokban befutott a fankedvenc Being As An Ocean lemez is, így adta magát a dolog, hogy írni fogunk egy hardcore gyűjtést, amihez bedobtuk a pár napja megjelent Heart In Handet is, viszont miután még rakosgatni akartunk ehhez a három albumhoz további korongokat, észrevettük, hogy kicsit túl terjengős lenne a mixtape, így egy hardcore cikkel még biztosan jelentkezünk, de lehet kettővel. A 2014-es év mellesleg nagyon egyenletes teljesítményt nyújtott a hardcore melodikusabb elágazásán, és a hazai underground idei éve is ebben a műfajban volt a legerősebb, sőt félrebeszélünk, bivalyerős volt. Ezekről az anyagokról igyekeztünk tájékoztatni benneteket (ahogy ezt tesszük jövőre megint teljes mellszélességgel), de most ideje kicsit átlépni az országhatárt és meglesni mivel hozakodott fel a nyugat. Maradunk Európában, de szétnézünk az óceánon túl is. Szóval mit hozott a hardcore 2014-ben? Kicsit a dallamosabb vonalon mozgunk. Első cikkünk, a főszerepekben: Bane, Being As An Ocean és Heart In Hand.

BANE

Don’t Wait Up
Equal Vision | 2014.05.13.
Műfaj: hardcore punk / dallamos hardcore
Támpont: Have Heart, Verse, Reach the Sky

Hardcore-válogatásunkat nem is kezdhetnénk megfelelőbb névvel, mint a Massachusetts-i színtér egyik legnagyobb alakjával: a szerkesztőség szomorúan, de tisztelegve búcsúzik az elmúlt 20 év hardcore zenei alakjainak egyik legnagyobbjától, a Bane-től. A Don’t Wait Up több szempontból is az év egyik legjobb lemeze. Az egyik az, hogy a kortárs zenevilág egyik mr. hardcore punkja, Aaron Bedard még mindig az egyik leghitelesebb alakja a színtérnek, ráadásul szövegei még mindig nagyon reprezentatívak, plusz maga a személye, de mindinkább a zenekar karaktere egy releváns tényező volt a ’90-es évek közepétől kezdve, annak ellenére, hogy nem a Bane volt közel sem a világ legproduktívabb hardcore zenekara. Most pedig már soha nem is lesz. A másik szempont az, hogy a Don’t Wait Up annyira energetikus, letaglózó, arcba lépő és jó dalok leltára, ami mellett nem lehet elmenni. A Bane búcsúkorongja kb. akkora horderejű hardcore körökben, mint amikor a Have Heart kidobta a búcsúkiadványát (vagy amikor feloszlott a The Carrier), ráadásul azt sem lehet mondani, hogy a származási helyük Worcester olyan messze lenne Bostontól, mindössze 40 mérföld, az pedig az USA méreteiben szinte semmi. A Bane-ről mindig is az jutott az ember eszébe, hogy csak áll és várja, hogy egy tégla pofán csapja. A Don’t Wait Up igyekszik ezt fenntartani, legalább is már az első dalban (Non-Negotiable) feltűnik, hogy a zenekar mit sem vesztett lendületéből, sodrásából és ereje még mindig idézi a Give Blood és a The Note tételeit (és mindezt egyáltalán nem erőlködve), ráadásul ezt a lemez gerincén igyekeznek is kitartani (Post Hoc, What Awaits Us Now, Park St., Lost at Sea stb.) Röviden: még mindig pusztítanak a gitártémák, erőt sugároznak, Aaron sosem volt egy igazán jó énekes, de érdes őszinte vokálját előbb elhiszed, mint az anyakönyvi kivonaton a neved, komor, de mégis jellegzetesen üdítően ható dalok, és ez itt a lényeg, ez a zenekar 20 év után sincsen elfáradva, ez egy olyan búcsúkiadvány, hogy nem érzed, hogy elment volna az idő a zenekar felett. Viszont történt egy kis változás, és ez a változás nagyon kihallható, nemcsak a remek stúdiómunkának köszönhetően, de annak is, hogy a zenekar lazított kicsit az eddigi témáin. Ez a Bane nem akart olyan keményen „meghalni”, búcsúzni mindig nehéz.

Ezt a váltást egyelőre csak találgatjuk, hogy a 2014-nek való megfelelés (erre azért elég csekély az esély), az utolsó és búcsúzó lemez okozta címke vagy esetleg a szimpla öregedés okozta, de a Bane új anyaga egy kísértetiesen befelé forduló lemez (elég a zseniális Wrong Planet gyermekmolesztálási témájára gondolni), és ugye az önreflexióval átélhetünk egy nagyon mély emberséget, és ez a lemez pont erről szól. Ettől lesz olyan csodálatosan közeli, szinte megöleled. A Don’t Wait Up néha elfeledteti, hogy itt ’90 alapokon zúgó hardcore punkot hallgatnál, ami megfiatalít. Itt bizony a srácokra olyan mértékben hatással volt a kicsit bensőségesebb önkifejezés, hogy teledobálták a lemezt nagyon dallamos témákkal, szinte fuldoklik a lemez a dallamos hardcore kiállásoktól, ami ugye a The Note után erősen meglepő. Plusz visszafojtja az ember lélegzetét, aki nem tudja eldönteni, hogy akkor most a Calling Hours vagy a Wrong Planet az év dala vagy az All the Way Through legyen reggel az ébresztője. Ráadásul a Calling Hours egy igazi sztárparádét vonultat fel: Pat Flynn (Have Heart), Walter Delgado (Rotting Out), David Wood (Down to Nothing, Terror) és Reba Meyers (Code Orange), utóbbi azért fura, mert a zenekar pl. a fiatal bandák közül a Title Fight-ért van oda, ti is meghallgattatok volna egy Jamie Rhodent egy Bane lemezen, mint mi? A Don’t Wait Up nem egy Give Blood és nem is csap úgy meg, mint egy The Note, de tényleg csak egy téglatörmeléknyivel kevesebb ez 2014-ben. Ez az év hardcore lemeze, és hallgasd meg, mert zseniális. Ugyan Aaron azt énekli a Final Backward Glance-ben, hogy „sosem voltam jó a búcsúzásokban”, de mi itt a szerkesztőségben kijelentjük: Aaron, fantasztikusan köszöntetek el tőlünk és további sok szerencsét az életben a zenekar minden tagjának! 9/10

Kedvenc dalok: Calling Hours, Wrong Planet, Non-Negotiable 

BEING AS AN OCEAN

How We Both Wondrously Perish
InVogue | 2014.05.06.
Műfaj: poszt-hardcore / dallamos hardcore / poszt-rock
Támpont: mewithoutYou, The Elijah, La Dispute

Tagadhatatlan, hogy a Being As An Ocean érzelmi hullámvasútja 2012-ben a dallamos hardcore közösség tagjainak többségében inspirálóan tudott hatni: a zenekar a képes volt a reményteljes, sok esetben erősen vallási kitekintésekben prédikáló zenéjét átadni a hallgatótábornak, annak ellenére, hogy voltak merészek feltörni a dallamos hardcore jelen trendjeinek lassan panelesített vonalát. A Dear G-d… egy ritmikai képletében szépen belassuló, néhol kifejezetten progresszív atmoszférikus textúrákat alkalmazó, sokszor poszt-hardcore-i elbeszélő vokálokba (La Dispute, mewithoutYou stb.) átnyúló dallamos hardcore lemez volt. Riffelésében többször szakított a metalcore gyümölcsös fájáról is. Na, most a How We Both Wondrously Perish ezt hagyta el (tehát pl. a breakdownokat), de cserébe a zenekar kísérletezősebb lett, mint valaha, és ebben a tagcserék (gitár és dob), valamint a jövőbetekintés is közrejátszhatott, mert a csapat láthatóan nagyon is fejlődni akar, csak identitászavarban szenvednek, hogy milyen típusú hardcore-t is szeretnének játszani. A Being As An Ocean új koncepciója talán legjobban kifejezve a spoken worddel legkönnyebben kooperáló poszt-hardcore lett, és ezt sikerült feldobni a debüt nagylemez dallamos hardcore hagyatékával, valamint talán azzal, hogy új énekes/gitáros  Michael McGough (The Elijah) került a zenekarba, aki nem elég, hogy énekel az anyagon, de kézjegye erőteljes poszt-rock témákat hozott magával. A zenekar erősen elment egy dallamos/spoken word direkció felé, amelyben a poétikai kifejezés/tumblr-pozitív dalszövegek dominálnak, az egész lemez ezek köré épül. Elég csak meghallgatni pl. a The Poets Cry For More-t, amely olyan mintha Aaron Weiss (mewithoutYou) vagy Jordan Dreyer (La Dispute) elképzelései szerint íródott volna a mikrofon mögött.

Az előbbiekhez elengedhetetlen volt, hogy a hangzás is átmenjen egy jóval polírozottabb változatba (lásd kortárs dallamos hardcore zenekarok nagy része, plusz a poszt-rock követelménye), így az üdítően erőteljes témák sem döngölnek annyira, mint ahogy elvárná az ember. A zenekar viszont összességében próbál nagyon pontosan egyensúlyozni a poszt-rock beépítése miatt szükségszerűen lágy és egyben belassult témák, valamint az erőteljes akkord/gitármeneteket felsorakoztató, ordításokban gazdag verzék és kórusok között. A nagyszerű dolog ebben a lemezben az, hogy ez mintha működne is, és majdnem hibátlanul sikerült ezt eltalálni, így emiatt néhol kifejezetten slágeres dalok keveredtek ki a BAAO boszorkánykonyhájából, pl.:  Mediocre Shakespeare,  Death’s Great Black Wing Scrapes, L’exquisite Douleur vagy a záró Natures, amely a legjobb textúra-központosító dal, amelyet hardcore, vagy annak valamely ágazatát elkövetett zenekar idén megírt. A How We Both Wondrously Perish hibája talán az, hogy nagyon erőtlen, így akinek kevésbé van vajjal bekenve a füle, arra kevesebb hatást fog gyakorolni, mint amennyit a zenekar el kívánt volna érni vele. Akkor ez a lemez most olyan, mintha a mewithoutYou egyszer akart volna valaha dallamos hardcore lemezt írni? Hát, kicsit igen, de azért több annál. 7/10

Kedvenc dalok: Mediocre Shakespeare,  Death’s Great Black Wing Scrapes, L’exquisite Douleur 

HEART IN HAND

A Beautiful White
Century Media | 2014.11.03.
Műfaj: dallamos hardcore / metalcore
Támpont: Hundredth, Counterparts, Worthwhile

A brit hardcore színtér egyik be nem váltott ígéretévé avanzsálódott a Heart In Hand 2013-ban: ennek leginkább az volt az oka, hogy az Almost There legalább annyira akart metalcore lemez lenni, mint dallamos hardcore, és valahogy egy-két slágeren túlmenően nem igazán működött az teljesen, amit akkor elgondoltak. Ehhez pedig a „breadown gyakorlat plusz üvöltök valamit és hozzárakok valami melodikus hardcore témát” vágólapra helyezése és újbóli beillesztése is garantáltan nem járult hozzá. Azonban mindenkinek jár még egy esély, és a Heart In Hand most itt leírjuk kiválóan vette az akadályt és oldotta meg azt a problémát hogyan is lehet javítani egy ilyen fiaskó után. Természetesen ezzel jóval csökkentették azt a „piacot”, mondhatni hallgatótábort, amely a koncepciót éli, de egyben örömteli az elhatározás és az, hogy végre pontot tesznek a műfaji sodródás történetének a végére: a Heart In Hand megérkezett dallamos hardcore zenekar lenni 2014-ben és üdvözölnek mindenkit nagyon jól vannak, az A Beautiful White pedig az év egyik nagy meglepetése. Először is kezdjük azzal, hogy a zenekar nem dobta ki az ablakon breakdownokat, naná, hogy teljesen nem, és ez valahol érthető. Ez olyan, mint amikor valaki brit akcentussal próbálja meg az amerikai formáján beszélni az angolt, valahol mindig megbicsaklik. Nehéz elhagyni teljesen a gyökereket maradandó „károk” nélkül. A Heart In Hand sem tudta elhagyni azokat a bizonyos brit metalcore közhelyeket (lásd pl. New Years Eve, Poison Pen Letters – amik a lemez agresszívabb dalai), így még mindig vannak breakdownok, de a zenekar valami elképesztően jól kezdte őket használni, leredukálták a mértéküket, jó helyre pakolták őket és inkább írtak a helyükre dallamosabb vagy „súlyosabb” riffeket. Az egyébként több szempontból is leltárt képző Mae remekül indítja be az albumot, és ebben a kulcsfontosságúnak tekinthető az, hogy a zenekar igyekszik az Almost There és az új lemez között egy átívelő szálat képezni. Így megkapjuk, hogy mitől volt szerethető a régi lemez, de a zenekar egy remek képet mutat arról is, hogy az új kimért breakdown, de dallamos hardcore struktúra szerkesztésével mivel szolgálhat a hallgatónak.

A címadó ezután lesz megasláger, emelkedik ki a Colours and Chemical és az egész sziklaszilárd témahasználat után vág arcon az az atmoszféra építés, ami a Crying Shame elején fogad. Az album egyáltalán nem eklektikus, de nagyon változatos olyan szempontból, hogy néhol kirúgják a középtempó alól a talajt, és kapunk egy gyönyörű intermezzónak minősülő zongoragyakorlatot átvezetőként „…” címmel, esik a tempó a Jasmine alatt, és előkerül a zongora újfent Regain.Recover.Reprise-ban is, de ott van a My Heart Belings In Denmark tiszta éneke is. A kávéscsészébe viszont az utolsó kockacukor az, amikor a Never Againben annyira progresszívra veszik a dolgot, hogy egy szinte mathcore-nak nevezhető riffet tolnak el nyitásként, ami meghökkentően hathat. Charlie Holmes még egyik lemezen sem hozott ilyen egyenletes teljesítményt és ez annak köszönhető, hogy nem erőltették rá a dallamos témákra az énektémák variálást, így egy kicsit az Almost There stílusát átemelve, de konzisztens teljesítményt nyújtva hozza le az albumot, mindenfajta trükk nélkül, a szövegek pedig a szokásos témákat feszegetik, de az orgánum hihetővé teszi őket. Összességében ez egy okosabb, átgondoltabb, magabiztosabb és erősebb lemez, mint a zenekar eddigi bármelyik munkája. Bátran ajánljuk a dallamos hardcore rajongók figyelmébe, mindegyik találhat rajta pár szerethető dalt. Nagy meglepetés. 8/10

Kedvenc dalok: A Beautiful White,  Colours and Chemicals, Crying Shame