Miss May I – At Heart

A harmadik lemezéhez közeledve mindenképpen válaszúthoz érkezett a zenekar, hogy meglépi-e hangzásvilágában a debüthöz való visszatérést, s ezzel visszakanyarodik egy sokkal magabiztosabb pontra, vagy tartja a leívelő, eszköztárában folyamatos leépülést sejtető tendenciát, ezzel is előidézve a középszerhez, az „ipari formatermékek” világához való csatlakozást. Az At Heart így mindenképpen a hangzásvilág kereszttüzében vizslatható, amely a színtiszta metalcore-ra való redukálódás miatt egy kihagyott ziccernek is tekinthető. Azt könnyű belátni, hogy a kis mértékben, de jól felhasznált deathcore színezéke adta azt a pluszt, amelynek a segítségével az Apologies Are for the Weak ki tudott lépni a ködből, a Miss May I pedig egy megkerülhetetlen metalcore zenekar lett. Egy jelenség, amely teljes mértékben ki tudta elégíteni a műfaj szerelmeseinek a vágyait, pontosabban azokét, akik tisztában voltak azzal, hogy milyen minőség várható el a „modern” metalcore-tól, a jelen trendjeitől. Az At Heart viszont minden, csak nem egy olyan korong, amely a továbbiakban élni tud ezzel az opcióval. A zenekar végkimerült kreativitása, az egymásba sűrűsödő, céltalan dalok, a közvetett erőfitogtatás mind azt mutatják, hogy a Miss May I elérkezett arra a pontra, ahol már nem tudnak újat mutatni, hiába a chugga-chugga riffek eltünedezése és a több instrumentális, technikai elem feltöltése: az At Heart ott bukik el, ahol manapság a legtöbb metalcore album, rendkívül unalmas. Túlságosan is kiszámíthatóak a dalok, a témák követnek egy olyan formulát, amely ugyanazokat az ötleteket variálja, így körkörös önismétlés lép fel, amelynek köszönhetően az At Heart hosszabb távon erőtlenné, s a keverés tompaságának köszönhetően gyorsan elhasználttá válik. Nincsenek különösebb meglepetések (azért a Sirens Song nyúlása a Take This Life refrénjéből elég pimasz), elmaradnak azok az elemek, amelyek a dallam és breakdowntengerben a megújulást jelentenék: koherens dara, sistergő dobok, némi dalközi inzultálás és erőgyűjtés, az ötletes dalszerkezetek, stb. Ami az At Heart egyik legfontosabb motívuma, az a refrénközpontúság, a tiszta énekre (és így Ryan Neffre) való támaszkodás, amely a srácok karrierjében eddig a legdominánsabban lépett fel. Szinte minden dalban az összes elem az erőteljesen feltuningolt kórusok alá van rendelve, az építkezés olyan íven halad, hogy Ryan minél elementárisabb erővel törhessen ki, amely nem feltétlenül jelent problémát, de ugyanannak a sablonnak a ciklusos ismétlődése hosszabb távon már inkább fájdalmas, mint szórakoztató. Harmadik lemeznek pedig ez így elég közepes, a zenekar semmilyen fejlődést nem mutat, alig-alig maradnak meg a dalok (talán csak a klipet kapó Hey Mister ragad valamennyire, mint legjobb dal a lemezen), így a Ryan Neff-fel debütált Monument ötlettelensége, gyengülése élt tovább a dalcsokron, ami elég elkeserítő. Az új nagylemez főleg azoknak fog örömet okozni, akik az egyes dalcsokrok esetében rövid kifutási időben gondolkoznak, hiszen az At Heart unalomfaktora az egekben várja a megváltást, hosszabb távon nem képes semmit sem nyújtani. Ez pedig így elég kevés. 5/10